Idén harmadik alkalommal került megrendezésre Pécsett a Zsolnay Fesztivál, és a sok változás (időpont, időtartam stb.) ellenére megint azt kellett megállapítanom, hogy a fesztivál alapkoncepciója – legyen egy olyan igényes és jó fesztivál a kultúrakedvelő közönségnek, amit meg is tud fizetni – nem változott.
A két évvel ezelőtti öt naphoz képest idén háromnaposra zsugorodott fesztivál szerencsére a színvonalból és a programok változatosságából: sok-sok művészeti ágat érintő jellegéből nem adott alább. Ebben a három napban minden színházat, zenét és képzőművészetet kedvelő találhatott magának érdekes és igényes programot, ha volt kedve kilátogatni a Zsolnay Negyedbe. Hogy mindezt még mindig csak háromezer forintért, az maga a csoda, de ha csak a délutáni programok érdekelték, akkor meg teljesen ingyen, ami meg gyakorlatilag a misztériummal határos.
Annak ellenére, hogy az időjárás meglehetősen szeszélyes volt, és az esti koncertek elég nagy része szorult be valamiféle esőhelyszínre, azért minden programon voltak érdeklődők. Igaz, azt, hogy miért nem hömpölygött a tömeg, nehéz megmondani, mert sokkal több nézőt, hallgatót érdemelt volna a gondos szervezés és a sok jó koncert.
A pénteki programokról magánrosszkedv és egyéb okok miatt ugyan mi is lemaradtunk (kémeink szerint Péterfy Bori és az Elefánt is nagyszerű koncertet adott), de szombaton már nem volt pardon, mentünk és örültünk mindennek, amit láttunk, például a kaposvári Csiky Gergely színház S.Ö.R. című előadásának, ami nagyjából egy stand-up comedy röhögési szintjét tudta generálni a nézőtéren. Nagyon-nagyon jó előadás, tehetséges színészek, jó ötletek. Ezt kaptuk, és biztos vagyok benne, hogy senki sem csalódott.
Nekem személy szerint az előadásból a sok-sok élvezetes jeleneten túl kitörölhetetlen és örök élmény marad a Titus Andronicus megannyi repkedő testrésze. Én színházban már nagyon régen röhögtem magam könnyesre, mondhatnám, rám Shakespeare még nem volt ilyen hatással, úgyhogy az élményért köszönet jár a három kiváló fiatal színésznek: Fándly Csabának, Marofka Mátyásnak és Váncsa Gábornak, valamint a rendezőnek, Zakariás Zalánnak.
Az est hátralevő részében már nem is akartam mást, mint folytatni a felhőtlen szórakozást, úgyhogy átnyergeltünk a Lemon Bucket Orkestra koncertjére. A kanadai lakóhelyű, ám nyilván multikulturális gyökerekkel bíró fiúk-lányok valami bájos elegyét játsszák a szláv-zsidó-cigány zenének, amolyan utcai balkán-klezmer csapat. Nagyon kedvesek, nagyon lelkesek, és nagyon ismerősek minden dél-magyar fülnek azok a dallamok, amiket játszanak. kár, hogy az eső miatt a gyötrelmesen visszhangos látogatóközpontban zenéltek, de hát kit érdekel, majdnem olyan jó hangulat volt, mint harminc éve a felsőszentmártoni Kultúrban, ahová a vendéglátó kislány hálószobájából kimászva jutottunk el.
Az utolsó fesztiválnap legeslegutolsó programjának stílszerűen Kollár-Klemencz László és barátai Legesleg című koncertjét választottuk. Nem akarok úgy csinálni, mintha nem kedvelném a Kistehén frontemberének zenei munkásságát, most mégis különösen jó volt ebben a felfordult, önmagából kifordult világban meghallgatni ezeket a dalokat.
Talán a világ is kicsivel békésebb hely tudna lenni, ha gyakrabban járnánk koncertre, gyakrabban ülnénk be színházi előadásokra, gyakrabban csodálkoznánk rá cirkuszi előadásokra és éjszakai fényfestett homlokzatokra, ha gyakrabban olvasnánk verseket, ha kevesebbszer akarnánk úgy gondolkodni, mint mások, vagy egyszerűen csak annak örülnénk, ami van. A napsütésnek, a jó szónak és egy közösségnek, aminek a tagjai vagyunk, és amibe másokat is befogadhatunk.
Minden Zsolnay Fesztivál alakalmával azt remélem, hogy nem ez volt az utolsó, és nem csak a a programok miatt, hanem a fesztivál közösségteremtő hagyománya miatt is. Azt kívánom, jövőre (vagy két év múlva) legyen érdemes újabb fesztivált szervezni ebben a csodaszép környezetben.