Jorge Luis Borges: A titkos csoda

1939. március tizennegyedikének éjszakáján Prágában, egy zeltnergassei lakásban Jaromír Hladík, Az ellenségek című befejezetlen tragédia, Az örökkévalóság védelmében és a Jakob Boehme közvetett zsidó forrásainak vizsgálatával foglalkozó tanulmány szerzője nagy sakkjátszmáról álmodott. Nem két személy játszotta, hanem két előkelő család; a játszma évszázadok óta folyt; a kitűzött díjra már senki se emlékezett, de az a hír járta, hogy hatalmas a díj, talán végtelenül nagy; a sakktábla és a figurák titkos toronyban álltak; Jaromír (álmában) az egyik ellenséges család elsőszülöttje volt; ütött a játék órája; az álmodó egy sivatag homokján szaladt zuhogó esőben, és nem tudott visszaemlékezni se a sakkfigurákra, se a játékszabályokra. Ekkor felébredt. Az eső és a borzalmas órák zaja megszűnt. A Zeltnergasséból ütemes s egyhangú moraj szállt fel, amelybe vezényszavak vegyültek. Hajnalodott; a Harmadik Birodalom páncélos előhada bevonult Prágába.

Tizenkilencedikén feljelentés érkezett a hatósághoz, ugyanaznap, tizenkilencedikén délután letartóztatták Jaromír Hladíkot. Fertőtlenített, fehér laktanyába vitték a Moldva túlsó partjára. Nem cáfolhatta a Gestapo egyik vádját se: anyja neve Jaroslavsky volt, vére zsidó, Boehmével foglalkozó cikke judaizáló, aláírása ott díszelgett egy Anschluss ellen tiltakozó ív alján. 1928-ban lefordította a Széfer Jeciráh-ot a Hermann Barsdorff kiadó részére; a kiadó ömlengve emlegette a fordító hírnevét könyvjegyzékében; ezt a könyvjegyzéket lapozgatta Julius Rothe, az egyik főnök, aki a kezében tartotta Hladík sorsát. Nincs ember, aki a saját szakterületén kívül ne lenne hiszékeny; két-három gót betűs jelző elég volt Julius Rothénak, hogy meggyőződjék Hladík kiválóságáról, és elrendelje, hogy ítéljék halálra, pour encourager les autres. Március huszonkilencedikén reggel kilencre tűzték ki a kivégzést. Ezt a haladékot (melynek jelentőségét később majd meglátja az olvasó) annak köszönhette, hogy az adminisztráció személytelenül és megfontoltan akart működni, mint a növények és az égitestek.

Hladík első érzése a puszta rémület volt. Arra gondolt, hogy az akasztástól, a pallostól, a lefejezéstől nem ijedt volna meg, de az agyonlövetés gondolatát elviselhetetlennek érezte. Hiába mondta magának, hogy a halál puszta és általános ténye a félelmetes, nem pedig konkrét körülményei. Fáradhatatlanul újra és újra végiggondolt mindent, igyekezett kimeríteni az összes változatot. Számtalanszor maga elé képzelte a dolgot az álmatlan hajnaltól kezdve a titokzatos lövésig. Mielőtt a Julius Rothe által kitűzött nap felvirradt, ő már száz meg száz halált halt olyan udvarokon, amelyeknek alakja és szögei kimerítették a geometria minden lehetőségét, s olyan katonák sortüzétől, akiknek száma minduntalan változott, s akik néha távolról, máskor egészen közelről végezték ki. Igazi félelemmel (és talán igazi bátorsággal) nézett szembe ezekkel a képzeletbeli kivégzésekkel; minden jelenet csak néhány másodpercig tartott; mikor a kör bezárult, Jaromír újra visszatért halálának reszkető előestéjére. Aztán meg azt gondolta, hogy a valóság nem szokott egybeesni az elképzelésekkel; perverz logikával arra következtetett, hogy ha egy részletet előre elgondol, azzal megakadályozza bekövetkezését. Ehhez a gyatra mágiához híven, borzalmas jeleneteket talált ki, hogy be ne következzenek; a végén persze elfogta a félelem, hogy elképzelései próféciák. Éjszaka nyomorúságában megpróbált valahogyan megkapaszkodni a múlékony időben. Tudta, hogy huszonkilencedikének hajnala felé rohan az idő; hangos szóval így érvelt: Ma huszonkettedike van, míg ez az éjszaka (és még hat másik) tart, sérthetetlen, halhatatlan vagyok. Arra gondolt, hogy az átaludt éjszakák mély és sötét kutak, amelyekben elmerülhet. Néha türelmetlenül vágyódott már a végső lövésre, mely jól vagy rosszul megmentené a haszontalan képzelődés feladatától. Huszonnyolcadikán, amikor ablakának magas rácsain mar az utolsó naplemente fénye csillogott, drámájának, Az ellenségek-nek felmerülő képe elvonta e borzalmas képzelgéstől.

Hladík túl volt a negyvenedik évén. Életét néhány barátján és sok megrögzött szokásán kívül az irodalom problematikus gyakorlása töltötte ki. Mint minden író, műveikkel mérte a többiek erényeit, és azt kívánta, hogy mások azzal mérjék őt, amit megsejtett vagy elgondolt. Minden könyve mély megbánással töltötte el, amint kiadta, Boehme, Abenesra és Fludd műveiről írt tanulmányain lényegében csak a szorgos igyekezet volt látható, Széfer Jeciráh-fordításában pedig csak a felületesség, fáradtság, a vak találgatás. Valamivel sikerültebbnek érezte Az örökkévalóság védelmében című művét; az első kötetben felsorolta a különböző örökkévalóságokat, amelyeket az emberek elgondoltak, Parmenidész mozdulatlan létezésétől kezdve Hinton módosítható múltjáig; a második kötetben tagadta (Francis Bradleyvel), hogy a világ összes tényei időrendbe állnak össze. Állította, hogy az ember lehetséges tapasztalatainak száma nem végtelen, és egyetlen “ismétlődés” elég annak bizonyítására, hogy az idő csalás… Sajnos, nem kevésbé csalókák azok az érvek, amelyekkel ezt a csalást bizonyítja; Hladík megvető kétellyel szokott végigfutni rajtuk. Néhány expresszionista verset is írt; a legnagyobb zavarba jött, amikor felvették őket egy 1924-es antológiába, és azóta minden későbbi antológia örökölte őket. Ettől a kétes és gyatra múlttól akart Hladík megszabadulni Az ellenségek című verses drámájával. (Hladík rajongott a versért, mert a vers megakadályozza a nézőket abban, hogy megfeledkezzenek az irrealitásról, amely a mővészet előfeltétele.)

A dráma megőrizte a hely-idő-cselekmény egységét. A Hradzsinban játszódott, Roemerstadt báró könyvtárában, a XIX. század valamelyik utolsó délutánján. Az első felvonás első jelenetében Roemerstadtot egy ismeretlen látogatja meg. (Az óra hetet üt, a nap utolsó tüzes sugara megragyogtatja az ablak üvegét, a szellő szenvedélyes és felismerhetőn magyar muzsikát hoz.) A látogatót mások is követik; Roemerstadt nem ismeri őket, de az a kényelmetlen érzése támad, hogy már látta őket valahol, talán álmában. Mind hízelegnek neki, de nyilvánvaló, eleinte csak a közönség előtt (később a báró előtt is), hogy mind titkos ellenségei, akik az ő elvesztésére szövetkeztek. Roemerstadtnak sikerül kivédenie vagy meghiúsítania bonyolult intrikáikat. A párbeszédek során célzás hangzik el a menyasszonyáról, Julia von Weidenauról és egy bizonyos Jaroslav Kubínról, aki őt valamikor szerelmével üldözte. Kubín megőrült, és most azt képzeli magáról, hogy ő Roemerstadt… Egyre nő a veszély, és Roemerstadt a második felvonás végén kénytelen megölni az egyik összeesküvőt. Kezdődik a harmadik felvonás, az utolsó. A dolog egyre zavarosabb: visszatérnek olyan szereplők, akikről már azt hittük, hogy kiléptek a cselekményből, egy pillanatra az az ember is visszatér, akit Roemerstadt megölt. Valaki megjegyzi, hogy még nem esteledett be: az óra hetet üt, a magas ablakon át nyugat felől beragyog a nap, a szellő szenvedélyes magyar muzsikát hoz. Megjelenik az első látogató, megismétli az első felvonás első jelenetében mondott szavait. Roemerstadt nem csodálkozik, s a néző rájön, hogy ő a szerencsétlen Jaroslav Kubín. A dráma nem történt meg: önmagába visszatérő lázálom csupán, amelyet Kubín él át és újraél – vég nélkül.

Hladík sohasem tette fel magában a kérdést, hogy a tévedések e tragikomédiája silány-e vagy csodálatos, törvényszerű-e vagy esetleges. A felvázolt cselekményben ösztönösen rátalált arra az ötletre, amelynek segítségével eltakarhatja fogyatkozásait, gyakorolhatja mindazt, ami örömet szerez neki, és (jelképesen) feltárhatja életének lényegét. Már befejezte az első felvonást és néhány jelenetet a harmadikból; a mű időmértékes jellege lehetővé tette, hogy újra és újra átvizsgálja és javítgassa a hexametereket anélkül, hogy a szöveg a szeme előtt lenne. Arra gondolt, hogy még két felvonás hiányzik, és ő nemsokára meghal. A sötétben Istenhez szólt: Ha valami módon létezem, és nemcsak az egyik másolatod és hibád vagyok, akkor Az ellenségek szerzőjeként létezem. Hogy ezt a drámát befejezhessem, amely igazolhatna engem és Téged, még egy évet kérek Tőled. Ajándékozz meg ezzel az évvel. Te, aki a századok és az idő ura vagy. Ez volt az utolsó, a legkegyetlenebb éjszaka, de tíz perc múlva elborította az álom, mint valami sötét víztömeg.

Hajnal felé azt álmodta, hogy elrejtőzött a Clementinum könyvtár egyik hajójában. Egy fekete szemüveges könyvtáros megkérdezte: “Mit keres?” Hladík azt felelte: “Istent keresem.” A könyvtáros azt mondta: “Isten a Clementinum négyszázezer kötete közt van, az egyik kötet egyik lapjának egyik betűjében. Szüleim és szüleim szülei is keresték már ezt a betűt; én belevakultam a keresésbe.” Levette a szemüvegét, és Hladík látta, hogy a szeme halott. Belépett egy olvasó, visszaadott egy atlaszt. “Ez az atlasz használhatatlan” – mondta, és átadta Hladíknak. Ő találomra felütötte. Szédelegve nézte India térképét. Hirtelen határozott mozdulattal rábökött az egyik parányi betűre. Ekkor egy hangot hallott: “A munkádhoz szükséges idő engedélyeztetett.” Ekkor Hladík felébredt.

Eszébe jutott, hogy az emberek álma Istentől való, és Maimonidész azt írta, hogy ha egy álomban a szavak tiszták és világosak, és nem látható az, aki kimondja őket, akkor azok Isten szavai. Felöltözött. A katonák beléptek a cellába, és felszólították, hogy kövesse őket.

Az ajtó túlsó oldalára Hladík eddig galériák, lépcsők és pavilonok labirintusát képzelte. A valóság nem volt ilyen gazdag: egyetlen vaslépcsőn mentek le egy szűk hátsó udvarra. Katonák (némelyikük kigombolt zubbonyban) bámészkodtak egy motorbicikli körül, és vitatkoztak. Az őrmester ránézett az órájára: nyolc óra negyvennégy perc volt. Várni kellett kilencig. Hladík, aki inkább jelentéktelennek, mint szerencsétlennek látszott, leült egy rakás tűzifára. Észrevette, hogy a katonák kerülik a tekintetét. A várakozás megkönnyítésére az őrmester cigarettával kínálta. Hladík nem dohányzott, de udvariasságból vagy alázatból elfogadta. Mikor rágyújtott, észrevette, hogy reszket a keze. Az idő beborult; a katonák halkan beszélgettek, minta ő máris halott lenne. Hasztalanul igyekezett visszaemlékezni arra a nőre, akit Julia von Weidenau jelképezett…

A szakasz felsorakozott, és vigyázzba állt. Hladík, akit a börtön falához állítottak, várta a sortüzet. Valakinek az a félelme támadt, hogy összevéreződik a fal; ekkor utasították a vádlottat, hogy lépjen kicsit előbbre. Hladíknak furcsa módon a fényképész jutott eszébe, ahogy a felvétel előtt igazgatja a modellt. Nehéz esőcsepp érte a halántékát, és lassan lefelé gördült az arcán; az őrmester kiadta a végső parancsot.

A fizikai világ megállt.

A fegyverek Hladíkra irányultak, de az emberek, akik a megölésére készültek, nem mozdultak. Az őrmester karja befejezetlen mozdulatba merevedett. Az udvar kövére egy méh mozdulatlan árnyékot vetett. Szellő se rebbent, akár egy festményen. Hladík megpróbált felkiáltani, kiadni egyetlen hangot, megmozdítani a kezét. Rájött, hogy megbénult. Nem ért el hozzá a megállított világ legkisebb nesze sem. Arra gondolt: a pokolban vagyok, meghaltam. Arra gondolt: megbolondultam. Arra gondolt: megállt az idő. De aztán az jutott eszébe, hogy az idővel együtt az ő gondolatai is megálltak volna. Próbát akart tenni: ajkának mozdítása nélkül elmondta Vergilius titokzatos negyedik eklogáját. Elképzelte, hogy az immár távoli katonák osztják szorongását; szólni akart hozzájuk. Elcsodálkozott, hogy nem érez fáradtságot, még a hosszú, mozdulatlan állással járó szédülést sem érzi. Nem tudni, mennyi idő után elaludt. Mikor felébredt, a világ még mindig mozdulatlan volt és süket. Az arcán még nem futott végig az esőcsepp, az udvar kövén mozdulatlannak látta a méh árnyékát, eldobott cigarettájának füstje még mindig nem oszlott el. És még egy egész “nap” telt el, mire Hladík megértette a dolgot.

Egy teljes évet kért Istentől, hogy befejezhesse a művét; a Mindenható adott neki egy évet. Isten az ő kedvéért titokban csodát tett. A német golyó megöli majd a kiszabott időben, de az ő agyában a parancs kiadása és végrehajtása közt egy év telik el. Zavara elképedéssé vált, az elképedés beletörődéssé, majd azon nyomban hálává.

Más dokumentum nem állt rendelkezésére, csak a saját emlékezőtehetsége. Minden egyes hexameter kidolgozása, amit csak művéhez hozzáírt, olyan jótékony szigort kényszerített rá, amilyenről nem is álmodnak azok, akik ideiglenes és homályos szakaszokba bocsátkoznak, és aztán el is felejtik műveiket. Nem az utókor számára dolgozott, nem is Isten számára, akinek irodalmi ízlését kevéssé ismerte. Aprólékosan, mozdulatlanul, titokban, a maga láthatatlan és hatalmas labirintusát építette az időben. A harmadik felvonást kétszer átírta. Kihúzott egy nagyon is nyilvánvaló szimbólumot, a harangszó ismétlődését, a zenét. Semmi sem zavarta. Kihagyott, rövidített, bővített; néha visszatért az első változathoz. Kezdte megszeretni az udvart, a laktanyát. Az egyik vele szemben álló katona arca arra késztette, hogy módosítsa elképzelését Roemerstadt jelleméről. Rájött, hogy azok a vad kakofóniák, amelyek annyira megijesztették Flaubert-t, pusztán vizuális babonák, a leírt szó gyengeségei és hibái, nem pedig a kimondott szóé… Befejezte drámáját, már csak egyetlen jelzőt kellett találnia. Ezt is megtalálta; a vízcsepp legördült az arcán. Őrült sikoltás tört ki belőle, megmozdította az arcát, s a négyszeres lövés leterítette.

Jaromír Hladík március huszonkilencedikén halt meg, reggel kilenc óra két perckor.

1943

Boglár Lajos fordítása

forrás: MEK

 JORGE LUIS BORGES argentin költő, elbeszélő, esszéíró, irodalomtörténész, filozófus 1899. augusztus 24-én született Buenos Aires-ben. (Elhunyt 1986. június 14-én, Genfben.)
JORGE LUIS BORGES argentin költő, elbeszélő, esszéíró, irodalomtörténész, filozófus 1899. augusztus 24-én született Buenos Aires-ben. (Elhunyt 1986. június 14-én, Genfben.)

Nézd meg, mi van a címlapon! »

Advertisements

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s