Megnyitom a csapot a szállás fürdőszobájában, közben belenézek a mosdókagyló fölötti, műanyagkeretes tükörbe: olyan vagyok, mintha a nyári kosszal együtt rám ragadt volna a komplett Közép-európai nyolcvanas évek. Meleg víz ömlik a kezemre. Megnézem, hogy a kék pöttyöset tekertem-e el, azt tekertem. Megnyitom mégis a pirosat, hátha felcserélték véletlenül, nem lenne nehéz elhinni, itt minden olyan esetleges, hogy ez volna a legkevesebb. De nem, a pirosból még melegebb jön, elzárom, folyatom a másikat, mindenütt szivárog, ráférne egy bőrözés, az egész mosdókagyló izzad. Ide se jövünk többet, ezt már a második pillanatnál érzem, amikor megcsap a tetőtérből áradó melegszag, nem büdös, semmi kifejezetten kellemetlen, egyszerűen meleg, az ócska használt bútor és a kiszellőztethetetlen kis szoba levegője. Nem várnék légkondit, de a délelőtti gyilkos napsugárzás ellen egy sötétítő függönyt azért igen.
Nem akarok kicsinyeskedni, nekem ez aztán nem veszi el a kedvemet semmitől, és különben is csak két éjszaka, mit is vár az ember annyiért, meg nem is a szálláson töltjük az idő nagy részét, főleg, hogy a szomszédban épp az előbb söpört össze M. kb. 500 db döglött bogarat és egy macskányi porcicát az ágya alól. Nem fogok benézni az ágy alá, mit érdekel engem az ágy alja, úgyis a tetején alszom, az tisztának tűnik, az ágynemű makulátlan és közelről még az illata is nagyszerű. Az ember ne ugráljon, ne nézegessen oda, ahova nem muszáj.
Igaz, hogy az interneten kicsit másképp nézett ki, de tulajdonképpen nem rossz a hely. Van egy bődületesen nagy, fedett terasza, kánikulában ez ingyen szaunát jelent, az alsó szinten ugyancsak asztalok, árnyékolva, de nem katlanná téve, ez még jobb. Hogy építhettek egy ekkora hodályt egy darázsfészek közepére?, teszi fel az addigra mindnyájunkat foglalkoztató kérdést L., már este, amikor naplemente után egy órával végre nyugtunk van tőlük és én is átestem az első csípés okozta sokkon. Akkor még biztos nem voltak itt, mondom, de az ősfás erdő karnyújtásnyi közelsége nem feltétlenül támasztja alá az elgondolásomat. Ezt egy szemvillanással meg is beszéljük és lezárjuk a témát.
A forróság elviselhető, ha az ember ki-be járkál és időnként lezuhanyozik, persze nincs zuhanyfüggöny, a zuhanytálcába – biztos, ami biztos – nem léphetek papucs nélkül, öt másodperc alatt verejtékben úszik az egész fürdőszoba a tetőtéri kuckónkban, még jó, hogy van ablaka. De ki meri azt kinyitni, amikor minden szinten hemzsegnek a darazsak? Nem érdekes, a következőnél már csak a mosdókagylónál locsolok magamra egy kis hideg vizet – a sok kieresztés valamennyire meghűtötte – és élvezem, hogy amikor kimegyek, még a meleg szellő is hűsíteni képes.
Pár óra és minden megszárad, visszatérek a fürdőszobába, ülök a vécén, szemügyre veszem a terepet. Nem sok minden van, régi billenős kuka a mosdókagyló alatt, egy értelmezhetetlen felmosóvödör ronggyal, vécékefe, ilyet utoljára a középiskolai sulivécében láttam. No, hát akkor is éltünk valahogy, miféle luxus után vágyakozik az ember, úgy mégis? Értékelem az igyekezetet, hogy legalább feltörölhetek magam után, ha annyira akarok, seprű is van a folyosón, bármikor használhatom. Békésen tűnődő csorgatás közben látom meg a lila mintás vécépapírt.
Ez igazán tetszetős, nekem mondjuk a sokkal inkább szempont a szakadékonyság. Háztartási tapasztalataim alapköve, hogy a legnehezebb a tökéletes vécépapírt megtalálni. Ne legyen dörzsölős, és ne legyen hártyavékony, ne tapadjon az ember seggébe és ott szakadjon el, ahol perforálva van. Nagyjából ennyit várok el, a minta és az illat igazán csak ráadás. Nézem a nyomott mintát a fehér tekercsen, rögtön érezni kezdem azt a lila illatot, ami az ilyeneknek lenni szokott, de csak az agyamban, ezét konkrétan nem. Amire számítok, az a nyilván valamilyen virágillatot imitálni próbáló, nem túl tolakodó, tipikusan vécélila szag. Leemelem a tekercset, akkor látom, hogy nemcsak stilizált virágminta van rajta, hanem kétcentinként elhelyezett felirat: Parfüm. Az orromhoz nyomom a papírt, semmi. Hát jó, használok belőle, aztán a maradék tekercset, mint kiemelkedő jelentőségű tárgyi bizonyítékot, körbehordozom a szobában, a gyerekek orra alá dugom: Szerintetek milyen szaga van? Semmilyen, mondják.
Akkor aztán néhány percig magamban tisztelettel adózom a vécépapír tervezőjének csodálatos, szinesztetikus képességeinkre építő, költséghatékony munkájáért. És nosztalgiával gondolok életem egyetlen (első és utolsó) szagos radírjára, amire semmi nem volt írva.
GITTEGYLET 