Még másfél perc

Próbálom úgy látni magam, mint aki otthon van és érezni, hogy ez jó. Enyhe émelygés fog el, de annyira könnyed és jelentéktelen, hogy tudom, száz méter gyaloglás után nyoma sem lesz. És mire a körúton elhaladok a kedvenc üzleteim kirakatai előtt (rájuk se tudok nézni), valóban nem érzek már semmit.

Felfelé jövök az aluljáróból, nézem a lábakat, még lejjebb hajtom a fejem, nézem a saját lábaimat, idegennek tűnnek, ahogy visznek engem a lépcsőn. Egyik a másik után, kis csoszogó hang, ahogy érintem a fokokat, de túl távolinak tűnnek a lábfejeim. Elvesztem az egyensúlyom ettől az idegenségtől, mintha megnyúlnának és gumiszerűvé válnának a csontjaim. Megállok egy kicsit, nézem a többi lábat, hogy visszaálljon a rend. Nézem a karok végén csüngő szatyrokat. Sokadszor gondolok rá, hogy ez a Szatyrok Városa, hogy talán sehol nem láttam ennyi szatyros embert. Nálam is van éppen egy. Textilszatyor. A környezettudatosság illúziója.

A járda egy óriáskígyó bőre, mint a futószalag szállít engem háztól házig, a város visz a hátán, testem moccanatlan, bolttól irodáig, föld alá és a felszínre, át az úttesten, a pirosnál megállít, vigyáz rám (amennyire lehet), el ne üssön egy autó, a villamos elé se lépjek, csak csenget egy picit, levisz a metróba és kitesz a megfelelő helyen, felszínre köp, közönyösen szállít engem, nagy hüllő a kis élősködőt, könnyű vagyok, könnyű neki, annyira, hogy azt várom, a talpam egyszer csak elválik a földtől, elemelkedek valahová, talán nem is felfelé, egyszerűen csak el.

Szinte érzem, ahogy a masszív elvágyódás percről percre sűrűbb hájat növeszt rám, mintha honvágyam lenne egy olyan hely után, ahol sosem jártam. És ez is, kétségbeejtően rendben lenne. Aki úton van mindig elvágyódik onnan, ahol éppen tart.

Újra a föld alatt vagyok, nem engedem meg magamnak a kérdést, hogy miért nem indulok egyszer másfelé, mindig csak haza, az otthonomnak nevezett doboz felé, nem engedem meg, hogy megkérdezzem, miféle gyávaság lehet bennem és végül is miféle közöny a saját sorsom iránt. Nézem inkább a reklámokat, a szatyorfüleket szorongató kezeket (vajon ki lehet-e nyitni azokat az ujjakat még?), a cipőket és szandálokat, aztán megállok éppen a biztonsági sáv szélén.

Velem szemben, a síngödör túloldalán óriásplakát, rajta egy metrón utazó nő, éppen a melle alatt vágja el a kép. Magasba nyújtott karja alatt öles betűkkel a válasz: KAPASZKODJON BÁTRAN! Röhögnöm kell. Ránézek a piros kijelzőre. Még van másfél percem eldönteni, mi legyen.


Nézd meg, mi van a címlapon! »

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s