Egy másik árokpart – Potozky László: Éles

Aki látta Tarkovszkij filmjét, az biztosan érti, milyen szürkeségre gondolok, amikor azt mondom, Potozky László Éles című regénye a kétségbeesett semmi szürkeségében játszódik. A fiatal szerző regényét már sokan üdvözölték úgy, mint a mai fiatal harmincasok életérzésének hű krónikáját. Hogy ez valóban így van-e, azt nem tudom, de az biztos, hogy ez esetben én egyáltalán nem szeretnék fiatal harmincas lenni.


Potozky László: ÉlesA Sztrugackij fivérek kisregényében annak idején, számomra nagyon emlékezetes módon, arról elmélkedtek a szereplők, hogy mindaz, ami körülveszi őket (a kaotikus és érthetetlen világ) talán csak egy számukra felfoghatatlan, náluk fejlettebb kultúra árokparti piknikjéből hátramaradt szemétkupac. Ebben a Zónában guberálnak a Sztalkerek, de manapság mintha mi magunk is a Zónába költöztünk volna, és mintha a mi mindennapjaink sem szólnának másról, csak arról, hogy értelmes életcélokat próbálunk kiásni a szemét alól, hogy aztán holmi halálos csapdák között lavírozva ezeket valahogyan meg is valósítsuk.

Aki látta Tarkovszkij filmjét, az biztosan érti, milyen szürkeségre gondolok, amikor azt mondom, Potozky László Éles című regénye a kétségbeesett semmi szürkeségében játszódik. A fiatal szerző regényét már sokan üdvözölték úgy, mint a mai fiatal harmincasok életérzésének hű krónikáját. Hogy ez valóban így van-e, azt nem tudom, de az biztos, hogy ez esetben én egyáltalán nem szeretnék fiatal harmincas lenni.

Az Éles az a fajta 21. századi fejlődésregény, amelyben rohadtul nem fejlődik senki sehová, csak a törekvés ködös árnyképeit látjuk, meg azt, ahogyan az idő telik. Telik az idő, de nem múlik semmi. Tudom, kellene erre valami új terminus, ami kifejezi azt, mennyire nem mozdul a szereplők személyisége sehová a történet folyamán, valami, ami kifejezi a személyiségfejlődésben megjelenő, önmagukba visszatérő mentális hurkokat. Talán a loop találó elnevezés volna.

Potozky lászló (forrás: tiszatajonline.hu )
Potozky László (kép: tiszatajonline.hu)

Potozky László regényében gyakorlatilag minden szereplő, de különösen is a főszereplő-narrátor, naphosszat önnön mentális hulladéklerakójában guberál, aztán iszik, ül, fekszik, nézi a világot, nézi Isten helyét, de semmit nem kérdőjelez meg, és semmin nem akar, vagy nem tud, változtatni, mert számára értelmét veszítette az objektív jó és a rossz: csak a szubjektum érzéketlenné anesztetizált alapfogalmai működnek; a szeretet, a gyűlölet, és mindenek felett a fájdalom, melyhez alig van szükség társas kapcsolatokra.

„Feladtuk. Többé nem tartoztunk az élethez, és az élet sem tartozott hozzánk, szabályos karantén volt ez, totális izoláció, amire azért volt szükség, hogy minden olyan krízist megelőzzünk, amit bármilyen, a korosztályunkkal való érintkezés kirobbanthat. Azon az alapon, hogy amit nem látnak az emberek, az nem is létezik, a négy fal közé rejtettem Katjét s vele együtt a múltját, nem hagyhattam, hogy a város összes kanja rá csorgassa a nyálát. Külön teóriát dolgoztam ki, miért ártalmas és fölösleges az egyetemista életstílus, miért jobb, ha távol tartjuk magunkat a mindenféle hülyeségektől: mi nem lehetünk olyanok, mint azok, akik minden hepajon azért vesznek részt, minden féldecit azért küldenek be, minden spanglit azért pöffentenek el, mert utolsó, nullkategóriás linkek, és halvány fingjuk sincs, mi a szerepük-céljuk ebben a bekötött szemű világban, s ezért a létezés nekik csak akkor létezés, ha minden percét kitölti valami olcsó, üres öröm, amiért valójában semmit sem tettek soha, de amit makacsul megkövetelnek a legnyomorúbb hétköznapoktól is.”

A regény főhőse, egy pszichológia szakos egyetemista, egy kicsit olyan, mintha félúton volna a Korova milkbárból a Zóna felé, csak éppen se nem hulladék, se nem hős. Egy szerencsétlen, öncsonkító, láthatatlan ember, egy roncs, aki valahogyan mégis beleillik a mai (magyar) valóságba, és aki, bármilyen felfoghatatlan is, boldogul abban, mert senkinek az égadta világon fel nem tűnik, hogy ebben a történetben semmi nem stimmel.  Nehéz tükör ez a regény mindannyiunknak, és jó erős gyomor kell hozzá.

Bár nehezen olvastam ezt a könyvet, meggyőződésem, hogy fontos regény. Jó írás, jó cselekményvezetés, saját hangvétel jellemzi a kötetet. Rendkívüli módon elidegenítő világa ellenére is megtartja az olvasóit. (Na jó, talán nem mindegyiküket, az sem kizárt, hogy ez lesz az idén legtöbbször sarokba hajított könyv, de azért többségüket talán mégis.)  Újszerűsége miatt elég nehéz bármihez is hasonlítani, ami kortárs és magyar. Azoknak ajánlom, akik el tudják képzelni Fjodor Mihajlovics Raszkolnyikovját, amint bolsój bakancsaiban cefetül betép egy magyar Korovában, aztán előkap egy körömollót, vág egyet a combján, és amikor legközelebb magához tér, már egy szürke pocsolyában fekszik a Zónában. Nagyjából ilyen. Nem kellemes, de fontos tudni, hogy van, akinek ilyen.

„A magány társas lény – örökké talál magának valakit, akit kísérgethet.”

Könyvadatok:


Nézd meg, mi van a címlapon! »

Reklámok

Egy másik árokpart – Potozky László: Éles” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Én is olvastam, valóban kemény könyv, de szerintem az év eddigi legjobb magyar könyve, A még mindig nagyon fiatal szerző bizonyítja, hogy nagyon tud írni.

    Kedvelik 1 személy

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s