Utazásaim Szív Ernővel – Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs

Izabella Carranza könyves szubjektívje


Ha jól emlékszem, első alkalommal tavaly ősszel nem ismerkedtem meg Szív Ernővel. Barátokkal jártunk Budapesten a Pozsonyi Piknik rendezvényén, amikor egy sarkon Frank izgatottan bökött oldalba, nézzem már, ott megy Szív, a nagy Szív maga. Amilyen szórakozott vagyok, mire odanéztem, már csak a zebrán átsétáló férfi hátát láttam, és azon kívül, hogy magas, meg hogy barna kordnadrágot visel, nemigen sikerült róla megállapítanom semmi lényegeset. Meg amúgy is, mihez kezdtem volna az információval ismeretlenül?

Darvasi László (Fotó: Szabó J. Judit)
Darvasi László (Fotó: Szabó J. Judit)

Második alkalommal aztán néhány hete nem találkoztunk egy vidéki irodalmi rendezvényen, amikor is Szív betegségre hivatkozva nem jött el a dedikálásra – a frissen vásárolt kötetet tehát bejegyzés nélkül maradt.  Kezdtem megkedvelni. Tetszett, hogy olyan ember, aki tiszteletben tartja a távdedikáltatási szokásaimat, mert ha eddig egyetlen külhoni vagy hazai szerző sem emelt kifogást az ellen, hogy nekem látatlanban írjon, akkor majd Szív is veheti a fáradságot, és messziről, lendületes kézírással bejegyezheti,   hogy Mit Herzlichen mittoménmi, vagy hogy Sok szeretettel, őszinte híve, Szív Ernő, dátum, esetleg Con mucho cariño. Na ugye.

A közöttünk hirtelen kialakuló nembarátságot, nemszerelmet és nemismerősséget számításba véve viszont kifejezetten meglepődtem,  amikor kiderült, milyen sok helyre utaztam én együtt Szívvel az elmúlt évtizedekben, sőt és főleg még azon is, hogy ez, ráadásul, nekem eddig fel sem tűnt. Nem hiányzott eddig Szív, tényleg nem, pedig nem csak hogy együtt utaztunk el a világ sok pontjára, de rengeteg dolgon meg is osztoztunk utazásaink során. Ilyenek voltak például a közös (vagy ha nem közös, akkor legalábbis egypetéjű) félelemállatkáink, a színes jegyzetfüzeteink (ámbátor nekem New Yorkban és nem Berlinben volt fekete, Párizsban meg barna nem fehér, de hát ki a rosseb utazik fehér jegyzetfüzettel, kérdeztem, mindegy, nem mondom, hogy hazudik, csak hát), a dokumentarista hajlamunk, továbbá egynémely halott barátunk.

Nocsak, mondtam magamban vagy magamnak miközben a könyvét lapozgattam. Sőt, nem is csak nocsak, hanem nohát is, mert egy idő után komolyan zavarba jöttem. Kutatva, kérdőn és bizonytalanul néztem önnön tükörképem a sorok közt: csak nem… lehet, hogy én vagyok Szív Ernő? De hát hogyan hívhatnának egy nőt Szív Ernőnek? Szív Ernő, született Biedermann Izabella. Botrányos.

BERLIN

„Berlin régi kedves ismerős, akihez nem úgy rohan az ember, mint egy gyerek, mit hoztál, mit hoztál, jaj, hoztál ajándékot? Először épp csak érinted, megsimogatod, nézed, nem kérdezel. Vagy csak annyit kérdezel, jó-e? És te tudod, hogy ha jó, akkor miért jó, és ha nem jó, miért nem az.”

Berlin, Berlin, Berlin. Hogyan szeretheti az ember ezt a várost? Na, én megmondom, mert mi Szívvel könnyen szerettük. Mert jó. Felnőttek vagyunk, talán azért, és megy nekünk ez a gyengéd simogatás, meg a nem kérdezősködés. És viszont: hagyjuk, hogy Berlin simogasson, és öleljen, hogy vigasztaljon. Nyilván ezért is tartjuk ott a halottainkat. Én egy halott szerelmet, nem az embert, a szerelmet magát, Szív meg a halott barátját, nem a barátságot, az embert.

Berlinben jól lehet temetni. Esik sokat, túrják a földet, mindenki szabadul a múlttól, de közben, mert ilyen is ez a város, a jelent éli. Praktisch. Aki Berlinbe utazik, végállomásra jut, nem kívánkozik el, a múltját érkezéskor leveti, a jelen felöltőjét veszi fel, és sétálni megy. Berlin sétaváros. Szív a Brandenburgi Kapu mellett szeretett, én a Ku-Dammon. Volt ott az a kávézó, ahol két élettel ezelőtt melange-ot lehetett inni. Sok cukorral.  Mindegy. Nem zavartuk egymás sétáit Szívvel, mert Berlinben udvariasan nem zavarják egymás útvonalait az emberek. Azt kezdesz a várossal, amit akarsz.

„Egy város mindig is kér, néha hangosan és követelőzve, akarnok módon, hisztériázva, máskor meg olyan finoman, mint a legrafináltabb szerető. És amit ad neked, idővel visszakéri, de jól megnézi, hogyan sáfárkodtál emlékekkel, arcokkal, utcaképekkel, eléd táruló életekkel, csak hogy ő, a város lássa, megértetted-e őt.”

PÁRIZS

„Mennyivel szebben lehet futni egy francia utcán, mint egy németen vagy egy amerikain. Futsz New Yorkban, észre sem vesznek. Berlinben ellépnek előled, bocsánatot kérnek. Bécsben elengednek, nem is néznek utánad. De Párizsban tüzet kérnek.”

Párizs modortalan. Kedvesen az, de az. Tudni akar rólad, meg akar ismerni, mint egy követelőző szerető, csüng rajtad, kinyitja a táskád, beletúr az emlékeidbe. Mit viszel magaddal róla, elég szépek-e a mondataid, elég könnyed-e az a jelző a harmadik sor végén, csak róla ábrándozol-e. Közben meg ócska kis ribanc, Szajha-parti nő. Ha félrenézel, már mással enyeleg a Notre Dame mögötti parkban. Miasszonyunk, aki a földön vagy.

Párizs a kopasz pincérnő, a szűk beengedőkapu a metrónál, a majdnem mindig eső, a sokat beszélő történész, a márványba vésett nevek. Hát itt is emlékeznek, igen, csak másképp, mint Berlinben, esetlegesebben és sok őrrel. Őrizni kell az emlékeket. Szívvel együtt találtuk meg  Ady hoteljét, én még be is mentem, mert nincs zsúrhólyagom, és a minálunk szebb demokráciákban az elegáns hotelek mellékhelyiségét nyugodtan használhatja az ember.

Utastársam azt mondta nekem, Párizs fehér város. Én csak ingattam a fejem, mondtam volna szívesen, hogy egy fenét, Párizs fehér és szürke, Róma az igen, az fehér, csak hát oda nem utaztunk el még együtt, honnan tudná. Nem mondtam neki, hogy nem szép, mert szép, csak el van rontva.

Hát így. Én nem csak nagykabátban, de bőrönddel a kezemben is tudok írni, bazmeg.

„Úgy van elrontva, hogy tökéletessé van rontva.”

NEW YORK

„Például igen sokszor csak azért írok, mert félek. Ennyim van, a félelem. Mert nincsen ötletem. Nincsen témám. Nincsen mesém. Nincsen elképzelésem.”

ez-egy-ilyenMondjuk New Yorkban szerintem pont mindig van minden. Van félelem is persze, de van ötlet is, meg téma is, meg mese is. Mese talán a legtöbb. Megyünk az utcán Manhattanben Szívvel, és akkor váratlanul magyarokba botlunk. Manhattanben lehet a leggyakrabban váratlanul, teljességgel valószínűtlen magyarokba botlani a világon. Egy fekete hot-dog árusba, aki a Vörös Csillagban volt agrármérnök, vagy egy hatvanöt éves felsőszentmártoni fodrászba.

Aki New Yorkba megy, a világot ismeri meg, de Amerikáról nem sokat tud majd. Vagy csak egy Amerikáról tud a sok közül. Mi ezért utaztunk el aztán máshova is, Szív például Texasba, hogy egy golyó átlyukassza a mellkasát, én meg Nashville-től Chicago-n keresztül Maine-ig, hogy … hát leginkább azért, hogy megtanuljak mesélni. Az igaz, hogy az utazással a félelmek nem kopnak el, de a mese néha jobb lesz.

Végül Bostonban találkoztunk újra.  Én akkoriban egyetemista voltam, egy mexikói lánnyal utazgattam a tavaszi szünetben, és egy diákszállón (értsd Youth Hostel) házakat festettünk a lépcsőfordulóba. Valami közösségi ügy volt, ha jól emlékszem, és azon gondolkodtam, esetleg lehetnék ott menekült. Szív Bostonban nem gondolt ilyesmire, azt hiszem, inkább csak haza akart menni végre. Hiányozni akart onnan. Az ember annyira akar hiányozni. Talán azt akar a legjobban életében.

„Itt pedig most lenne, legyen egy hosszú, kitartott szünet.”

Legyen szünet, igen, mert míg én Rómába utaztam, Szív elment valami szigetre. Most mit csináljak?! Ott biztos jobban lehet félni. Pedig Róma nem rossz hely, azt hiszem, tetszenének neki a lusta reggelek, a lassan araszoló napsütés az utcaköveken. Együtt boroznánk valahol a Trasteverén, mondjuk, hogy most kivételesen nem sört akarna inni, aztán megnézné, ami még érdekli a városból. Ha szeretné, talán a hajóépítő mester jegyzetfüzetét is kölcsön adnám neki.

Lehet, hogy nem kellene erőltetni ezt az írás dolgot, de mivel ilyen tisztességesen és őszintén félünk, szívesen utazunk és írunk együtt ismeretlenül is. Nem tudom, talán egyszer, nem is túl sokára, mégiscsak megvárom a sarkon, a szemébe nézek, ő pedig, saját magát is meglepve, azt mondja majd: vigyél el engem. És akkor elviszem Szív Ernőt, meg a jegyzetfüzetét, meg a félelemállatkáját, meg a kijelentő módú kérdéseit magammal Izlandra, hogy megnézzük, ott mi lakik belőlünk.

Értem, bólint Szív, de nem érti. Nem baj.

Könyvadatok:

  • Magvető Könyvkiadó, 2014
  • 388 oldal
  • ISBN: 978 963 143 1964
  • adatlap a moly.hu-n
  • adatlap a Rukkolán

Tarts velünk a Facebookon! »

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s