A szürrealitás senki földjén – Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Azt hiszem, Forgách András prózája soha nem arról ismerszik meg, hogyan ábrázolja a valóságot, hanem arról, hogyan lép túl a valóság keretein. De még így sem valószerűtlen, a való élethez nem kapcsolható írásokkal van dolgunk, amikor a szerző új novelláskötetét kézbe vesszük, inkább olyan írásokkal, melyek a valóságot kívülről, a valószerűtlen, a szürreális oldaláról járják körül, és határolják le.


A Valami fiatal szélhámos című kötet valamivel több, mint két tucat novellájának közös vonása, hogy olyasmiről beszél, ami nincs, ami lehetetlen, ami túlzó. A minden reggel saját kivégzésére ébredő elítéltről (Kivégzés), a minden értelmezhetőségen túl létező, de ennek ellenére a festő főművévé lényegülő üres vászonról (Főmű), az önhibáján kívül bűnesetbe keveredő, és fogságban tartott tanúról (Koronatanú) vagy a soha nem szűnő színházi tapsot megélő színészről (Taps) Forgách András: Valami fiatal szélhámos (forrás: moly.hu)vagy a személyes kedvencemben (Próba) a soha szűnni nem tudó színházi próbákról szóló írások mind a groteszken is túlmutatva húzzák, feszítik a realitás szálait a végtelen irrealitásig. Forgách novelláiban az olvasó türelmét a végletekig feszíti ki e két pont között: meddig bírja, meddig dolgozik ésszel a realitás irányába, mikor engedi el a valós értelem fárasztó izommunkáját, és adja meg magát a lehetetlennek? Meg kell mondjam, ebben a szerző szemtelenül kitartó.

„A dolgok természete folytán nemsokára előállt az az abszurd helyzet –igaz, megszoktuk, az ember mindent meg tud szokni -, hogy már reggel hatkor, megborotválva, bekávézva, sőt frissen és üdén ott álltunk a színpadon, és a rendező vidáman dörzsölte a kezét, a sötét nézőtéren csak szerencsétlen asszisztense kókadozott, aki sehogy se tudta megszokni a korai ébredést. A feje állandóan előrebukott – rendes családanya volt, aki nem tudott mit kezdeni a gyerekeivel, úgyhogy egyszer csak úgy döntött, hogy Károlykát és Krisztinkát behozza a színházban, és ott fekteti le őket a kelléktárban, ahol egy kényelmes sarkot rendezett be nekik, annyira, hogy többé nem is akartak hazamenni…”

(Próba)

Az ember általában már csak olyan, hogy jobbára belülről igyekszik értelmezni mindazt a világot, amely körül veszi. Érdekes írói technika, ha ehhez fordítva, odakintről fogunk hozzá. Mi az, ami még a világhoz tartozik, és mi az, ami már nem? Józan ésszel az ember önmaga számára érthető, biztonságos, ám emiatt talán kissé szűkös kereteket igyekszik önnön létezésének szabni. Ami logikus, az feszes, rendszerezett, egymással összetartozó jelenségeket ölel fel, ami pedig ebbe a rendszerbe nem illik bele, az vagy nem igaz (értsd: nem valós), vagy rossz.

Forgách András ezeket a gondolati struktúrákat tágítja ki, értelmezi át – a kötet novelláiban a valóság ruganyos szálait az író addig húzza-feszíti, addig bogozza, míg az már alig-alig hasonlít arra, amiről az ember kényelmes pillanataiban szívesen olvas, és inkább kezd hasonlítani valami vattacukorszerű gomolyagra, amiben a határok valóság és nemvalóság között elmosódnak.

Forgách András (forrás: librarius.hu)

A realitás és szürrealitás kissé bizonytalan és zavarba ejtő, ugyanakkor elragadóan színes senki földjére viszi kirándulni olvasóit a kötet szerzője. Hogy aztán ezzel az élménnyel ki, mit kezd, az már más kérdés. A kalandvágyó olvasók minden bizonnyal szívesen kirándulnak itt, mert az írás mesterségét birtokló vezetőjük akad. Nem kell nevetni, ez ma nem evidencia. Másrészt talán lesz majd olyan olvasó is, aki egy idő után kényelmetlenül érzi magát a novellák bizonytalan láptalaján. Nekik azt tanácsolom, olvassák a kötet novelláit lassan, ha kell, két írás közt tartsanak szünetet, menjenek el sétálni, beszélgessenek családtagjaikkal, és bizonyosodjanak meg arról, amiben egyébként mindannyian reménykedünk, hogy az általunk ismert világ teljes egészében azért még nem veszítette el józanságának alapjait. És mert Forgách Andrásban van kímélet, úgy hiszem, ő is osztozik abban a reményben, hogy nem ezen a senki földjén kell örökös tanyát vernünk.

„Nem káprázik a szemed, kedves olvasó, itt vagyok. A könyvnek még nincs vége, nem ez a voltaképpeni helyem, de nincs mit tenni, itt kell helytállnom önmagamért. […] Egy Utószó nem olyan, mint egy szárnyas ajtó, amelyik a szalonra tárul, ahol már hangolnak a muzsikusok, vagy a kertkapu, amelyik kaviccsal felszórt utakra, nyesett bokrokra, titkos gyönyörökre nyílik, sokkal inkább olyan, mint egy ágy, amelyben elalvás előtt a fejünkre húzzuk a paplant. Utánam, normális esetben, már csak a tartalomjegyzék következik. […]

Ha már itt vagyok, megpróbálom kiaknázni a helyzetet. Mint aki tévedésből rossz állomáson szállt le, izgalmában, mert elaludt, valaki megérintette a vállát, és leugrott a már mozgásba lendülő vonatról, és most ott áll, nem tudja, hol, a semmi közepén, nos, bevallom, titokban örülök ennek, és ismeretlen tájakkal ismerkedem.”

(Utószó)

Könyvadatok:


Nézd meg, mi van a címlapon! »

Reklámok

A szürrealitás senki földjén – Forgách András: Valami fiatal szélhámos” bejegyzéshez egy hozzászólás

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s