A Lányok bál után Borsos József egyik legismertebb festménye, mely azért is érdemel különös figyelmet, mert egyes elemeiben felfedezhetjük Borsos munkásságának főbb jellemzőit. A festmény a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításában szerepel, így bármikor megtekinthető.

Borsos József a 19. században rendkívül kedvelt polgári, illetve arisztokrata életkép műfajának az egyik kiemelkedő képviselője volt. Bécsben tanult festészetet, és mind az osztrák, mind az itthoni arisztokrácia köreiben igen nagy népszerűségnek örvendett. Élete utolsó évtizedeiben felhagyott a festészettel, és fotográfusként szerzett magának hírnevet. Hogy mennyire fontos a fotográfia terén végzett munkássága is, mi sem bizonyítja jobban, mint a 2009-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítás címe: Borsos József festő és fotográfus.

Festői stílusát tekintve a szakirodalom a biedermeierhez sorolja, illetve ezen belül a neorokokó irányzathoz. A biedermeier korszak pikáns témákat megjelenítő ábrázolásai a 18. századi francia zsánerképeket vagy frivol nyomatokat idézték (a korabeli kultúrában ugyanis a rokokó szoros kapcsolatban állt a frivolitással). Borsos József az 1850-es években több olyan életképet is festett, amely ehhez a kategóriához tartozik, ezek között találjuk a Lányok bál után című alkotását is. A érzékiséget és pompázatosságot sugalló hangulatának köszönhetően a neorokokó divatba nagyon is jól illő festményt éppen témája miatt a kor több kritikusa is erkölcstelennek titulálta.

A festmény tere leginkább egy bécsi arisztokrata palotájának rokokó jellegű belsejére emlékeztet. Borsosnak felrótták azt, hogy sokkal több figyelmet szentelt a környezet részleteinek aprólékos és gondos kidolgozására, mint az alakok ábrázolására. Valóban érdemes megfigyelni a különböző textúrák megjelenítését valamint a bútorok, a szobában elhelyezett tárgyak, illetve a kárpitok és függönyök díszítettségét.

A bálból visszatérő lányok (egy részük már házi öltözetben) egy dívány körül csoportosulnak, és gondtalan semmittevéssel töltik idejüket. Borsos laza, sőt kihívó pózokban ábrázolja őket: az egyik éppen nyújtózkodik, egy másik pedig illetlenül keresztbe veti lábait. A légkör frivolitását csak felerősítik azok a grafikai lapok, amiket éppen nézegetnek. A művészettörténészek ezeket pontosan beazonosították, ugyanis valós és a korban igen népszerű képekről van szó, méghozzá Duriez litográfiáiról. Az egyiken egy hölgy látható, amint fiatal lakájával flörtöl. Ennek párja az a lap, amelyet az egyik lány éppen a kezében tart, de amelyiknek mi, nézők csak a hátulját láthatjuk: ez egy idős urat ábrázol, aki épp kikezd a cselédlánnyal.

A képen tehát több elem is arra utalna, hogy ezek a lányok távol állnak a kor erkölcsös nőideáljától, hiszen egyáltalán nem jönnek zavarba, sőt élvezik a grafikák pikáns jeleneteinek boncolgatását, nyilvánvalóan erről folyik a társalgás közöttük. Éppen ezért egyes értelmezések szerint a képen úgynevezett maitresses avagy szeretőket látunk (a ház urának egyfajta háremét?) Bizonyos felvetések alapján feltételezhető, hogy a lapok a festmény tulajdonosának, Esterházy Pál Antal hercegnek nem kifejezetten visszafogott magánéletére utalnak, továbbá a női alakokról azt is olvashatjuk, hogy ezekhez állítólag a herceg különböző szeretői szolgáltak modellként. Máshol viszont azzal találkozhatunk, hogy csupán „úrilányok lustálkodó fecsegéséről” (Csordás Lajos) lenne szó…

Nemcsak a részletekre fordított különös figyelmet Borsos, hanem a kép szerkezetének megkomponálására is, ami egyes kritikusok szerint teljes ellentétben áll a téma könnyedségével.

Így például az alakok a klasszikus festészetre jellemző háromszög vagy gúla alakzatban helyezkednek el, ami általában a kiegyensúlyozottságot és rendezettséget hivatott sugallni, miközben láthattuk, hogy itt szó sincs „rendezett életű”, vagy éppenséggel „kiegyensúlyozott életvitelű” nőkről.

A szigorú szerkezet a célzott megvilágítással együtt ugyanakkor egyfajta színpadias beállításra emlékeztet, viszont ugyanez a beállítás azt a hatást kelti, mintha egy kulcslyukon át látnánk a jelenetet, ami a voyeur szerepébe helyez bennünket nézőket, és ez nem véletlen, ugyanis hozzá tartozik a rokokó életérzéshez. Szintén a frivolitásra és erotikusra való utalás a képet domináló vörös szín és árnyalatainak használata.

Láthattuk a fentiekben, hogy számos kritika érte Borsos alkotását, ugyanakkor a fogadtatása igencsak megosztott volt. Bár egyes műkritikusok elutasították, amikor Bécs után 1851-ben Pesten is kiállításra került a festmény, Kubinyi Ágost, a Nemzeti Múzeum akkori igazgatója, a kép tulajdonosának, Eszterházy Pál hercegnek ezt írta:

„Örömmel tudósíthatom főméltóságodat, hogy az idei pesti műkiállítás az itt látottaknak egyik legszebbike volt, melyen a műértők többsége szerint Borsosnak Báléj utáni reggel-e mint legjelesebb kép tündöklött”

Részlet a “Művészet” folyóiratból:

„Tulajdonkép a reggeli napfény játékát ábrázolja a gazdag interiőrön, a reggeli pongyolába bújt leányokon, de nem hivalkodóan, — az egészre nemes tónus borul, mely egybefogja a sok száz apró részletet. A jelenet nem ment bizonyos keresettségtől. A kisasszonyok tudják, hogy nézzük.”

(Lázár Béla, Művészet, Tizenkettedik évfolyam, 1913)

Források:
Veszprémi Nóra (szerk.): Borsos József – Festő és fotográfus (1821-1883)
Veszprémi Nóra: The Morning after the Masquerade: The Rococo Revival as Subverter of the National Narrative
Lázár Béla: Borsos József (Művészet, Tizenkettedik évfolyam, 1913)