Elég egyetlen állítást igaznak tartani a kínai festészetről, hogy belássuk: egy nagyszabású, lökdösődő embertömeget korlátozott helyre bezsúfoló időszaki kiállítás csak felületes benyomást adhat arról, amit bemutat. Esetemben ezt az állítást Gombrich fogalmazta meg: „A kínai festészet a meditáció egyik eszköze”. Az is igaz, hogy mi, európaiak valószínűleg ezt akkor sem tudnánk megtapasztalni, ha órákig lehetnénk teljesen egyedül a Magyar Nemzeti Galéria termeiben, ahol mostanság tekinthető meg a Qi Baishi tárlat. A művészről és a kiállításról az MNG ismertetőjét érdemes elolvasni, én az alábbiakban csupán néhány támpontot szeretnék adni, mely talán segíthet, ha megtapasztalni nem is, de legalább valójában megérteni Gombrich szavait, és így a kiállítás megtekintésének élményét is egy másik szintre helyezni.

Elsősorban érdemes ismernünk az eltérő világnézetből adódó lényegi különbségeket a nyugati és a kínai festészet között. Kínában az ötezer éves múltra visszatekintő festészet fejlődésében sokkal hosszabb ideig volt fontos tényező a vallás (buddhizmus). Továbbá a kínai volt az első nép, amelyik a költővel egy szintre helyezte a festőt (sőt: a festészet, a költészet és a kalligráfia szinte egybefonódtak); az európaiaknál ehhez meg kellett várni a reneszánszt. Tematikáját tekintve a kínai festészet három fő műfajt ismer: a tájképet, a növény- és madárábrázolásokat és a figurális (alakokat megjelenítő) képeket. Technikáját illetően legfontosabb a szemléleti különbség : a nyugati festőnek a kép síkja egy „ablak a világra”, és ő mindent ábrázolni fog, amit ezen keresztül lát; a kínai számára a kép síkja éppolyan papírlap, mint amilyenre ír, csak festéskor nem írásjegyekkel fejezi ki magát. A szemlélt valóságtól elvonatkoztató kínai művész egyetlen kiemelt jelenséget fest le, a háttér legfeljebb jelzésszerű, és számára természetes, hogy a képsík többi része üresen marad. Látásmódja tehát absztraktizálóbb az európaiénál, sokkal inkább építkezik jelképekből, és fő jellemzői a szűkszavúság és a mértéktartás.

Másodsorban nem árt tudni néhány dolgot a „madár-virág” műfajról, amiben Qi Baishi jeleskedett. A virágokat és madarakat nem csak esztétikai szépségük miatt szerették ennyire a kínaiak, hanem mert ezeknek mélyebb jelentőséget tulajdonítottak, és így az érzelmek, eszmék és élettapasztalatok megjelenítésére váltak alkalmassá.

Például a virágok körében a „Négy Nemes” alkotta csoport a fennkölt gondolatokat és törekvéseket szimbolizálja. A tél végén bimbózó szilvafa különböző lila és piros árnyalatú virágjai vidám ellenpontjai a kora tavaszi, még hófedte fehér-szürke tájnak, így látványuk már önmagában is felemelő. Az állhatatosságot és az elveiben megingathatatlan személyiséget jelképezik. Az orchideák  házfalak sarkában vagy sziklák tövében nőnek. Illatukat messziről érezni, de nehezen lehet rájuk bukkanni. Ezért a szolgálatkész karakter jelképei, aki anélkül akar mindig másnak örömöt szerezni, hogy ezért bármit is elvárna cserébe. A bambusz levelei egész évben zöldek – ezek az életen át tartó barátság szimbólumai. Üreges törzse a nyitott elmét idézi, növekedési sajátossága (évről évre vastagabb és magasabb szárakat produkál) pedig a magas erkölcs jelképe. Az ősz derekán virágzó krizantém a nehézségekkel szembeni kitartásra utal.

Végezetül, ha már Qi Baishi alkotásairól szól a kiállítás, akkor talán a művész munkásságának jellegzetességei lehetnek még érdekesek így széljegyzetként. Például nála a madár-virág műfaj a hagyományosnál sokkal gazdagabb tematikával rendelkezik: a megszokott virágok mellett az előtte ritkán ábrázolt kakastaréj vagy gyapotvirág is megtalálható képein, és elődeihez képest pedig meglepően sok ehető növényt fedezhetünk fel nála.

Egy másik szokatlan vonás, hogy (a nyugati értelemben vett) csendéleteiben olyan, a kínai hagyományos piktúrától addig idegen tárgyakat ábrázol, mint a leégett gyertya, cseresznyék egy tálban vagy virágok vázában.

Szokatlan előadásmódjában Qi Baishi ugyan ragaszkodik a hagyományokhoz, de ő csak a leglényegesebbet őrzi meg abból:  a festői szemléletet és a felfogást. A kompozícióban továbbra is megtaláljuk az ékes kalligráfiájú feliratot és a piros, archaikus rajzú pecsétet, viszont formái és színvilága teljes mértékben sajátosak. A felirat tartalmazhatja csupán a festő nevét, származási helyét vagy házának költői nevét és gyakran szerepel benne évszám vagy életkor. A legérdekesebbek viszont vers vagy pár soros lírai szöveg által a képet magyarázzák, annak a hangulatára utalnak vagy elmesélik keletkezésének körülményeit. A pecsét archaikus írásjegyekből álló szöveg, mely lehet egyszerű név vagy metaforikus megjelölés.

“Nekünk, izgő-mozgó nyugati embereknek nem könnyű így nézni a képet. Se türelmünk nincs elég a meditáláshoz, se a módját nem tudjuk… De ha sikerül elmerülni benne, talán megérzünk valamit a lényegéből, megközelítjük a szellemiséget, amelyből termett, és a magasrendű célt, amelyet szolgál.”
(E.H. Gombrich – A művészet története)