Patrick Modiano felpattintott időkapszulái | Augusztusi vasárnapok. Éjfű

Mit jelenthet a modern ember számára az időben való tájékozódás képessége? Miként lehet elkülöníteni az emlékeket a múltra vonatkozó tényszerű adatoktól, egyáltalán, el kell-e ezeket választani? Hol vagyunk jelen valójában  – a jelenben? Ezekhez hasonló kérdések rajzottak a fejemben Patrick Modiano regényeit olvasva.

Patrick Modiano 1968 május 20-án, La Place de l'Étoile című első regényével, amiért Roger Nimier-díjat (és Fénéon-díjat is) kapott via Getty Images
Patrick Modiano 1968 május 20-án, La Place de l’Étoile című első regényével, amiért Roger Nimier-díjat (és Fénéon-díjat is) kapott

Feltételezem, hogy Modiano nemcsak az irodalmi Nobel-díjasok listájára iratkozott fel 2014-ben, de talán – ahogy nálam – sok magyar olvasónál ekkor került többek között Camus és Sartre mellé a polcra, ahol helye van úgy is mint francia és mint egzisztencialista írónak.

A műveivel való ismerkedést a fordításban elérhető két végponton kezdtem, és ha valaki éppen hasonlóra vállalkozna, jó szívvel ajánlom ezt a sorrendet.

Az Augusztusi vasárnapok (Dimances d’août, 1986) nem nevezhető igazán korai munkájának – mint a fenti képaláírásból kiderül, 1968-ban már megírta első regényét, amiért komoly elismerésekben részesült, ekkor mindössze huszonhárom éves volt – nálunk először 1996-ban jelent meg az Elek és Társa kiadónál, második, javított kiadása pedig 2014-ben a Tarandus kiadónál, mindkét kiadás V. Pánczél Éva kiváló fordítása.

„Összeakadt a tekintetünk.” (első mondat)

augusztusi-vasarnapokA könyvet és Modiano tárgyilagos köntösbe bújt szürreális világát egyszerre írja le ez a pofonegyszerű nyitómondat, és ezzel jellemezném a mű és köztem egy csapásra létrejött szöveg-olvasó viszonyt is. Világegyetemnyi apróságok végtelen tárháza nyílt meg egyszerre, ahol mindennek (egy papírfecninek, egy félrenézésnek, egy mindig ugyanazzal a mozdulattal megigazított nyakéknek és egy gyilkosságnak is) ugyanakkora jelentősége van.

A dolgok közepébe érkezünk, a szöveg egyes szám első személyű elbeszélője egyetlen bekezdésben beránt minket a történetbe, egy olyan idő-csomópontban, amilyet számtalant ismerünk a saját életünkből: ahol a múlt és a jelen váratlanul összeér. Felbukkan például valaki az élet egy emlékezetes (Modianónál többnyire baljós, titkokkal és bűnökkel terhes) időszakából. Itt egy évek óta nem látott arc jelenik meg, aki a beszélő Jean életének korábbi szakaszában mellékszereplő, de fontos mellékszereplő, egykori szerelmének, Sylviának a férje volt. Első látásra nyílt kártyás játszmának tűnik, de hamar kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről. Sylvia pedig nincs jelen, pontosabban, végig ott van az egész szövegben mint emlék vagy szellem, akinek saját múltjában is valami sötét dolog lappang.

Modiano igen kedveli a titokzatos nőalakokat, az Augusztusi vasárnapok Sylviája is egy rejtélyes, megfoghatatlan lány, asszony, aki a történet egy pontján ugyan elveszik a szemünk elől, de tulajdonképpen látjuk őt, ugyanakkor a kiismerhetetlenség ködében marad, nyakában egy sokat érő drágakővel, mint egy átokkal.

Nizzában járunk, és néha nehezen lehet eldönteni, hogy melyikben, a tizen-évekkel azelőtti vagy a nyolcvanas évekbeli (vagyis a regény keletkezésének idején létező) Nizzában, melynek lakóit Jean maga is szellemekként emlegeti, s mint a legtöbb nyaralóhely, ez sem tűnik a szó szoros értelmében valódinak. Pohossága és nyomasztó emlékei ellenére mégis elhagyhatatlan hely az elbeszélő számára.

Az időt tehát egyrészt visszafelé pörgetjük, másrészt át-meg átugrunk egyik pontjáról a másikba, mint egy érzékeny időgéppel, amivel mindig a legjelentéktelenebbnek tűnő, de később jelentéssel felruházódó pillanatba érkezünk. Megismerünk egy hol kellemetlennek, hol barátságosnak, hol meg rejtélyesnek tűnő házaspárt, Nealéket, akiket az utolsó oldalakig körülvesz egy nagyon jellemzően Modianós vibrálás, és talán a vékony kötet befejeztével sem tudjuk eldönteni, kikkel is volt dolgunk, közönséges bűnözőkkel vagy nagystílű szövetségesekkel.

Akad azonban valaki, egy hivatali idejének utolsó éveit Nizzában töltő konzul, bizonyos Condé-Jones, akiben Jean valóban szövetségesre talál, még ha csak amolyan fele-szövetségesre is. Ő ad át egy mappát (hivatalos iratot) Jeannak, aminek segítségével néhány összekuszálódott múlt-szálat sikerül felfejtenie. Vagy még jobban összegubancolnia.

ejfuAz Éjfű (L’Herbe des nuits, 2012) majdnem a legfrissebb Modiano-regény – magyarul 2014-ben jelent meg a Tarandusnál, Rőhrig Eszter remek fordításában – számos ponton különös hasonlóságot mutat az Augusztusi vasárnapokkal. Elbeszélője Jean – talán ugyanaz, talán egy másik, talán egy párhuzamos univerzumban köpött ki minket az időgép -, itt is van titokzatos női személy, aki Dannie-nak hívatja magát, van sötét múlt és egy valószínűleg túl későn átadott mappa. A regény (a maga 167 szellős oldalával inkább ez is kisregény) mégsem ismétlés vagy unalmas klisék sorozata.

A helyszín ezúttal Párizs, ahol ugyanolyan csodálatosan zsong-bong a sok utca és tér neve végig a szövegen – Unic Hôtel, rue du Montparnasse, rue d’Alleray, quai de Gesvres -, akárcsak az első oldalakon felbukkanó baljós figuráké – Paul Chastagnier, Aghamouri, Duwelz, Gérard Marciano, Georges.

Jean, aki már a huszonegyedik században járja Párizs utcáit, határozottan korosabb az Augusztusi vasárnapok Jean-jánál, és talán nem is áll komolyan szándékában a múltban kutatni, sokkal inkább az emlékek játsszák vele szokásos játékukat: előtolulnak, kiugranak az utcasarkon a házak mögül, visszatükröződnek a kirakatokban. Milyen meglepő, éppen vasárnap szokásuk ez leginkább:

„Nem, nem a múlthoz akartam visszatérni. De a vasárnapok, különösen a magányos, késő délutánok rést hasítanak az időbe. Egyszerűen bele kell lépni.” (9. o.)

A párizsi Jean a jegyzetek embere, évtizedek óta írja apróbetűs följegyzéseit a kis fekete noteszába, egy-egy nevet, helyszínt, telefonszámot, hívószavakat mint világító kavicsokat, ha esetleg egyszer vissza akarna találni a történetéhez. Író. Feljegyzi noteszébe az őt éppen foglalkoztató témákkal kapcsolatos kutatási eredményeit. Akkoriban, amikor az élete (úgy tűnik) Dannie körül forgott, éppen a XVIII-XIX. század néhány jeles figurája érdekelte, így jegyzeteiben szépen elvegyül egy bárónő vagy éppen Boudelaire múzsájának neve a gyanús társaság tagjaiéval, akikkel a titokzatos Dannie különös, tisztázatlan kapcsolatban állt.

Ez a Jean ugyanazzal a csendes, mélységes és megengedő szerelemmel szereti Dannie-t, mint az Augusztusi vasárnapok elbeszélője Sylviát, és ugyanúgy torpan meg a kínos kérdések kimondása előtt. Rálát a múltjára, de mintha már kevésbé érdekelné, mint ahogy az Éjfűben a történet maga is kevésbé tűnik fontosnak, sokkal inkább az utazás az időben, a megállók, a feltört pillanatok, amik egyszerre mutatják a végességet és a végtelenséget, úgy, hogy olykor azt érezzük, a szöveg beszélője halhatatlan, de legalábbis tényleg képes az időutazásra.

Ezt pedig Jean egykori (vagy mai) énje is tudja, sejti, érzi:

„Abban az időben mintha mindegyikőjüket akváriumüvegen keresztül láttam volna, úgy éreztem, hogy üvegfal választ el bennünket egymástól. Mint amikor álmunkban látjuk ahogy a többiek a bizonytalan jelenben mozognak, mi pedig ismerjük a jövőt is. Ilyenkor megpróbáljuk meggyőzni Madame du Barryt, hogy ne jöjjön vissza Franciaországba, mert itt lefejezik.” (91.o.)

Az író kívülállása és az időutazó kívülállása talán ugyanaz.

Még több Modiano:

Könyves adatlapok:


Nézd meg, mi van a címlapon! »

Reklámok

Patrick Modiano felpattintott időkapszulái | Augusztusi vasárnapok. Éjfű” bejegyzéshez ozzászólás

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s