A filmkészítők (gyárosok) gyakran nézik a nézőt madárnak. Ehhez mérten szórják elé az ocsút. Búzát, rendes gabonát, vagy egyáltalán: minden ízében fogyasztható eledelt csak elvétve. Hiszen jó az neki, mondják, hiszen odaáll a kasszához, és lelkesen fizet a látvány-lufikért, a külsejében csicsás, de belsejében tartalmatlan fogyasztanivalókért. A BIRDMAN avagy a mellőzés meglepő ereje azon ritka kivételnek számít, amivel jól lakik a közönség. Napokra. Hetekre. Sőt.

Az 52 éves mexikói filmes, Alejandro González Iñárritu eddigi pályafutása során a lélek mélymocsaraiban taposott, (ha épp nem is periferikus, de a jólétükben is) nyomorúságos egzisztenciákat, sorsokat rajzolt elénk, a megváltás minimális lehetőségével. A Korcs szerelmek kültelki pannója, a 21 Gramm lélekfirtató drámája, a Bábel zűrzavaros magándrámája vagy a Biutiful végpusztulásba csordogáló nihilje a létezés fájdalmas tükre. Ehhez képest a BIRDMAN avagy a mellőzés meglepő ereje a szatíra oldottabbnak tűnő nyelvén – nyilván nem az, ez a fancsali visszkép mókájában fájdalmasabb, mint egy veretes dráma – beszél világunk eltorzulásáról. Nem a tükör torz, hanem minden, ami van.

Ehhez ideális terepválasztás a színház. Itt próbál a levitézlett filmsztár a korral, a felejtéssel és a divattal dacolni: Riggan Thomson (Michael Keaton) egy Raymond Carver-darabbal szeretne visszakerülni a közönség kegyeibe, a rivaldafénybe. (Azzal az örökbecsű írásművel, ami anno a színészi pályájára terelte.) A képregényhősként – Birdmanként – valaha sztárrá avanzsált színész-rendező dolga nehéz, meg kell küzdenie a tehetségtelen mellékszereplővel (akit szerencsére fején talál egy reflektor, ez persze munkapert is von maga után), a (joggal) aggodalmaskodó producerével (Zach Galifianakis), a sérült helyére beugró zseniális, de igen önfejű és túlméretezett egójú kollégával (Edward Norton: aki egyébként szintén játszott már szuperhőst: Hulkot). S persze ott vannak a nők, a talán terhes kolléganő-szerető (Andrea Riseborough), az emocionálisan erősen ingatag főhősnője (Naomi Watts), a még mindig érzelmeket tápláló ex-feleség (Amy Ryan), de leginkább az asszisztensi szerepkörben alibiző lánya (Emma Stone). Aki nem mellesleg a (könnyű-) drogok függője, és aki legalább annyira gyűlöli – és megkopottnak tartja – az apját, mint amennyire szereti. Ráadásul megkeseríti az életét New York első számú színházkritikus-asszonya (Lindsay Duncan), aki foga közül veti oda, kár próbálkozni, ötszáz karakterben úgyis taccsra vágja a bemutatót, egy elfeledett vászonvitéz ne igyekezzen a deszkákon helyrehozni a renoméját, ahhoz alkalmatlan, töketlen és tehetségtelen.

Mindeközben Riggannak tanácsokat ad alteregója, néhai sikerei letéteményese, Birdman. Iñárritu mindvégig lebegteti, hogy ez puszta képzelgés vagy valóság, a nézőre bízza a döntést – mint ahogy a film utolsó kockáikor.

A BIRDMAN avagy a mellőzés meglepő ereje – minden kisebb hibája, lendületének megbicsaklása ellenére – erőssége, hogy felnőttként kezeli a nézőjét. Ehhez, ha nem is egy teljesen eredeti, de rendesen és jó érzékkel megírt forgatókönyv kellett, zseniális színészválasztás és életszerű, remek párbeszédek. Utóbbi kapcsán az egyik legemlékezetesebb jelenet, amikor a színházi baleset miatt pótlásra kényszerülő Riggan és producere a számba vehető színészeket listázva arra a felismerésre jutnak, hogy momentán mindegyik szuperhős-filmmel foglalatoskodik. A nagyszerű színészválasztás (és vezetés) pedig abban nyilvánul meg, hogy mindenki a helyén van, a lehető legjobb formáját hozzá. Az egykor tényleg köpenyes-jelmezben (Batmanként) emberek millióit meghódító Keaton mintha csak saját magát játszaná, akárha életrajzi mozi készülne róla. Norton, Watts, Stone, Galifianakis (és szinte mindenki) életszerűen, a legjobb színészi tudását beleadva játszik, teljes természetességgel, nagyszerűen.

A film a Golden Globe-on már bizonyított – a legjobb színész (Keaton) és a legjobb forgatókönyv (Iñárritu és szerzőtársai) díját kapta a vígjáték/musical kategóriában –, most az Oscaron van a sor, miszerint a január 17-én kihirdetett kilenc jelöléséből február 22-én a Los Angeles-i Dolby Theatre-ben mennyit vált aranyszoborrá. Az biztos, hogy a legtöbb keresnivalója a forgatókönyv, a színészi és az operatőri csoportjában van. Utóbbit illetően különösen, hogy Emmanuel Lubezki fényképező-mester „egy-snitt-szerű”, dokumentarista kamerája bravúrosan dolgozik.

A BIRDMAN avagy a mellőzés meglepő ereje szórakoztat, elgondolkodtat, meséje közben titokban traktál a katarzissal. Minőségi madáreledelt hint a nézők markába, bánjunk vele gazdaságosan, ki tudja, mikor lesz részünk ilyen finomságokban.

BIRDMAN avagy a mellőzés meglepő ereje – Birdman, színes, feliratos amerikai szatíra, 119 perc, 2014, rendező: Alejandro Gonzalez Iñárritu, forgatókönyvíró: Alejandro González Iñárritu, Nicolás Giacobone, Armando Bo, operatőr: Emmanuel Lubezki, vágó: Douglas Crise, zene: Antonio Sanchez, producer: Alejandro González Iñárritu, John Lesher, Arnon Milchan, James W. Skotchdopole, szereplők: Michael Keaton, Emma Stone, Edward Norton, Naomi Watts, Zach Galifianakis, Andrea Riseborough, Amy Ryan, Merritt Wever, magyarországi bemutató: 2015. január 15., hazai forgalmazó: InterCom Zrt.