Mert mi az ember, 

ha idejét arra használja csak,
hogy eszik, alszik? Állat, semmi több. 
Márpedig, aki észt adott nekünk,
amellyel múltba és jövőbe látunk,
nem azért adta ezt az isteni
képességet, hogy bennünk savanyodjon.

Hamlet IV.4. (Nádasdy Ádám fordítása)

Bizony nem, bólogattunk magunkban egyszerre elégedetten és ijedten, amikor tegnap este hulla fáradtan beültünk életünk sokadik Hamlet előadására a Pécsi Harmadik Színház nézőterére.

Azért elégedetten, mert  büszkék voltunk magunkra, hogy még egy fárasztó munkahét végére sem pusztult ki belőlünk az érdeklődés, és azért ijedten, mert egy picit tartottunk tőle, hogy a fáradtság a két óta ötven perces, szünet nélkül játszott, előadás végére mégiscsak állatot csinál majd belőlünk, és a darab végén, katarzis helyett, mi is csak enni és aludni vágyunk.

Azt hiszem, bátor és koránt sem veszélytelen vállalkozás ma szünet nélküli előadást színpadra állítani bárhol a világon, de különösen is bátor vállalkozás ez, ha a nézőtéren szép számmal ülnek középiskolás diákok és/vagy a napi létküzdelembe belefáradt felnőttek, hiszen attól, hogy három órát megfeszítetten figyeljünk, mondom így magamat is pellengérre téve, el vagyunk szokva. A világ gyorsabb, hektikusabb, színesebb lett körülöttünk, percenként érnek minket új impulzusok, és ma már nem csak a gyerekeink, mi magunk is hajlamosak vagyunk az érdeklődést snitt/percben mérni. Igen, még mi, olvasó-író-gondolkodó értelmiségiek is. Aki ez alól kivétel, kérem, emeljen magának márványtáblát.

Ezt most csak azért írtam le, hogy az is megértse a feladat komolyságát és nehézségét mind rendezői, mind színészi, mind nézői oldalról, aki nem ismeri Zsótér Sándor rendezését: a rendező ez alkalommal Shakespeare Hamletjét színművészetis növendékekkel játszatja el, és szájukba Arany János fordítása helyett Nádasdy Ádám nem kevésbé zseniális jambikus sorait adja; talán hogy természetesebbnek, hozzánk közelebb állónak érezzük azt az emberi természetet, amit évszázadokig bonyolult jelmezekbe bújtatva dániai kulisszák közé száműztek a színházak. Zsótér rendezői törekvése itt szerencsésen találkozik a fordító céljával – megmutatni az általánost, az emberit, azt, ami most is érvényes a történetből. Nem vérben tocsogó rémdrámával, érthetetlen zagyvaságokat beszélő szellemekkel akar Zsótér tükröt tartani elénk, hanem azt szeretné, ha mindannyian értenénk, mi is történik a színpadon. Ehhez pedig arra van szükség, hogy ne csak a színészek, de mi nézők is arra használjuk az adományul kapott észt, amire kell: gondolkodásra.

Bár nem első alkalommal került bemutatásra ez az előadás Pécsett, én most láttam először. Mivel most nem volt alkalom fára vagy vízbe mászni, igazodni kellett a kőszínház adottságaihoz, mégis kifejezetten energikus, dinamikus, sok mozgással dolgozó előadást láttunk. A színészek térben jól alkalmazkodtak a hely lehetőségeihez, de ami még ennél is nagyobb élmény volt számomra, sokuk nagyon jól alkalmazkodott magához a helyzethez is – odafigyeltek a nézőkre. Szép és fontos feladata ez a színésznek egy olyan előadáson, ahol a nézők figyelmét mindvégig fent kell tartani, máskülönben oda az egész érteleme.

Sok dolog tetszett tegnap este abból, ami a színpadon történt. Tetszett a rendezői koncepció: Hamlet lehet bárki, de Hamletnek lenni se nem jó, se nem könnyű. A becsület időnként elbizonytalanodik, tétovázik, szerencsétlenül vívódik, és sokszor odázza el a cselekvést az utolsó pillanatig, hogy aztán még éppen bizonyítani tudja, van a létezésének értelme. A gyalázat bezzeg … Hát igen, ilyen a színjátszás, ez a cél tegnap sikerült, felesleges bizalmaskodás és aktualizálás nélkül megmutatni

“a becsületnek is a maga képét, a gyalázatnak is a maga arcát, az egész kornak, amelyben élünk, mintegy a testalkatát és körvonalait”. 

 

Tetszettek a színészek is. Voltak nagyon jók és jók, gyenge kevés. Biztató. Ifjabb Vidnyánszky Attila zseniális alakításához pedig csak gratulálni tudok. Azt hiszem, ő volt az a színész, aki minden szerepében, minden színpadi megszólalásában és mozdulatában a maximumot nyújtotta tegnap este, és aki mindent tud, amit egy jó színésznek tudnia kell. Sőt talán még egy kicsit többet is, hiszen ő volt az, aki mindig képben volt, és mindig mindenre reagálni tudott.

Azt nem mondom, hogy az előadás hibátlan volt, az utolsó tíz percre sajnos mindenki belefáradt mindenbe, a színészek a játékba, a nézők a figyelésbe. Kár. Talán érdemes lett volna húzni egy kicsit a darab végéből, hogy a párbaj ne fulladjon gyászos érdektelenségbe. Persze az élet is ilyen. Mindenki azt várja, legyen egyszer vége ennek az egésznek, de másnap reggel hiányozna az egész ostoba küzdelem.