A hold fele

Nincs elviselhetetlen ember, isten bassza meg, ezért nyújtja ki gumiszalagként a mi urunk a türelmünket végtelenné.  H.P.

Azt kérdezte, hogy Tessék??? Így, három kérdőjellel, hitetlenkedve, döbbenten, mint aki hirtelen megcsúszik a szakadék szélén, és már csak annyi ideje marad zuhanás közben, hogy kérdőn visszanézzen mielőtt valamelyik sziklákhoz csapódik a halántéka.

Igen, tudom, hallgatnom kellett volna, nem is kellett volna belekezdeni, mert felesleges volt, csak a bánat megint, meg a sírás lett belőle, láttam ahogy a szembogara elé úszik az a szürke fátyol. Sírásfelhő, úgy hívtam, mert akkoriban már elég sokat sírt, ne csináld, mondtam, felhős a szemed, és ettől néha mégis elmosolyodott egy pillanatra. Nem akartam kínozni, nem volt semmi szükség arra, hogy neki is fájjon, csak … nem tudom, lehet, hogy egyszerűen csak féltékenységből tettem.

Ha most, ennyi év után megkérdeznéd, mit szerettem benne legjobban, a szembogarát mondanám. Az tetszett meg benne, amikor először láttam, mert olyan volt, mint az éjfekete semmi. Néha mondtam is neki, talán ott lakunk mi ketten, ott találtunk mi igazán egymásra, abban a világvégi sötétségben, de kinevetett, mert jobban tudta, mint én, hogy az a semmi, amiben ő lakik majd egyszer, százszor, ezerszer mélyebb, feneketlen kút lesz, és oda én már nem fogom követni.

Ősszel találkoztunk, november közepe volt, ködös, hideg, haldokló nappalokkal. Én akkoriban fáradt voltam és csalódott, mert elhagyott a szeretőm; hát a fene se érti, hogy van ez, mert tettem érte eleget, hogy elhagyjon, aztán meg mégis fájt. Alattomos, könnyen fertőződő sebet ejt az emberen a szerelem, ha nem vigyáz.

A kerítésnek támaszkodott az utca végén, azt hiszem, vagy valami házfalnak talán, de mindegy, és fújta a füstöt. Nagyon hosszú ujjai voltak, zenészkéz, gondoltam rögtön, mert tudtam, hogy Isten nem ad csak úgy ilyen ujjakat bárkinek. Nem mintha irigy volna, csak gyakorlatias. A mi urunk nem pazarolja a szépet feleslegesen. Szóval tetszett a keze nagyon, ahogy a vékony ujjai között tartotta a cigarettát, meg az óriási szembogara is, pedig akkoriban már egyáltalán nem használt semmilyen szert.

– Gyilkos az, sose csináld. Ha akarsz, szívj, tekerj, de ne szúrd magad.

– Tessék??? Hozzám beszélsz?

– Igen. Ne szúrd magad. Figyellek egy ideje.

– Minek figyelsz?

– Felhívták rád a figyelmem. A volt barátnőm.

– Mi van?

– Gondoltam, idekint megvárlak.

– Ismerlek én téged?

– Ismerhetsz.

Nem az a lávsztoris indítás, belátom. Ha máskor találkozunk, talán szóba sem állok vele, vagy hát a fene se tudja. Mert tényleg volt benne valami nagyon érdekes és nagyon vonzó az ujjain kívül is. Talán a hangja, vagy az, hogy minden mondata olyan végtelenül egyszerűnek és szenvtelennek tűnt. És persze rövidnek, mintha mindig számolná a szavait, amiket a szenvedés aszalt édesfeketévé a szájában.

-Mondd, te valami író vagy? Vagy zenész?

-Nem vagyok semmi. Átmenet vagyok.

-Lökött.

-Hiányoztál. Örülök, hogy itt vagy.

Az első naptól fogva együtt éltünk. Néha nagyon könnyen és nagyon jól, máskor nagyon nehezen, de az soha nem volt kérdés, hogy miért. Tulajdonképpen semmiben nem lehetett rá számítani, soha nem tudtam, milyen napja lesz, hogy lehet-e majd vele beszélgetni, vagy csak ül némán, üveggel a kezében és bámulja a vásznat. Ritkán dolgozott, de azt sem bántam, nekem volt munkám, nem is fizetett rosszul, nem haltunk éhen. Vencel pedig az alkoholon kívül alig költött valamire, csak enni imádott, de ha választania kellett a kettő közül, akkor mindig az utóbbi húzta a rövidebbet.

Soha nem volt erőszakos velem, és mindig igazat mondott. Ezt is nagyon szerettem benne. Azt állította, a betegségéből adódóan képtelen hazudni, de ezt nem hiszem. Szerintem soha nem is akart hazudni senkinek, a betegség csak ürügy volt az őszinteségre.

Nem tudom, mit mondhatnék, jó volt vele, nagyon jó. Gyengéd és érzéki szerető volt, izgalmas beszélgetőpartner, igazi tehetség mindenben, amihez még volt türelme. Engem pedig boldoggá tett, hogy akkoriban szinte én voltam tehetségének és türelmének egyetlen tárgya.

Talán az őszintesége miatt volt, de amikor kiderült, hogy terhes vagyok,  egy szót sem szóltam neki róla. Azt hiszem, nem akartam, hogy azt mondja, nem kell neki a gyerek, de azt se akartam, hogy azt mondja, ez élete legboldogabb pillanata.

– Mindegy, hagyjuk.

– Mit beszélsz?

– Mondom, hogy hagyjuk. Nem …

– Megöltél egy gyereket?

– Szerinted mit kezdtünk volna vele? Te mit kezdtél volna vele? És én mit kezdtem volna két gyerekkel?

– Te megöltél egy gyereket?

Azt mondtam mindenkinek, ahogy jött, úgy ment el éjjel, magyarázat nélkül. Nem meséltem el senkinek se az őrjöngést, se a letargiát, se a hajnali csendet, se a fürdőszobát. Az utolsó napját magamnak akartam megtartani, mint ahogy az életét is magamnak akartam volna egyedül. Igaza volt, embert öltem, mert nem akartam osztozni rajta többé senkivel: se a démonaival, se a szavaival, se a képeivel, se egy gyerekkel.

Egyedül temettem el a kert végében, az éles, reggeli fényben, a dió mellett. Csak azért mesélem el ezt, hogy azt a fát ne vágjátok ki soha. Akkor se, ha én már nem leszek.


Nézd meg, mi van a címlapon! »

A hold fele” bejegyzéshez ozzászólás

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.