Dies Irae – én haragszom

Amikor olyan amerikai háborús filmre támad kedve beülni az embernek, amelynek plakátján Brad Pitt néz borostásan a távolba, a néző reménykedni kezd: a Becstelen Brygantik után ugyanis bármi megtörténhet, még az is, hogy ismét új nézőponttal gazdagodunk a második világháborút illetően. Kár, hogy a remény ezúttal alaptalannak bizonyul.

David Ayer rendező szándékában ugyan talán tisztességes, ez azonban sajnos kevésnek bizonyul, sőt a kevésnél is kevesebbnek. De kezdjük azzal, ami azért mégis értékelhető ebben a filmben (Fury, Harag), és ami miatt nem verjük meg azonnal az ártatlan jegyszedőket kifelé menet – ez pedig az operatőri munka. Amit látunk, azt szépen jeleníti meg Roman Vasyanov: a felvételek színvilága, a beállítások vizuálisan élvezhetővé teszik azt a látványt, aminek egyébként nem sok értelme van, és még csak nem is kellemes, értsd szép fényekben fotózta a szertehulló testrészeket.

Lehet, hogy az amerikai történelemoktatás sikertelensége az oka annak, hogy ezúttal egy teljességgel komolyan vehetetlen film készült a második világháborúról, nem tudom, de mindenképpen jobban jártunk volna, ha a rendező-forgatókönyvíró annak idején egy picivel kevesebbet csajozik, és jobban odafigyel a középiskolában. A történettel magával persze nincs különösebb gond, már azon kívül, hogy nem igazán van olyanja a filmnek, de mindegy, a hős amerikai katonák odaadóan küzdenek a gonosz SS ellen Németországban, a háború utolsó napjaiban. Gondolom, ez az utolsó napjaiban azért került bele a filmbe, hogy a derék katonák halálát még tragikusabb színben tüntesse fel a rendező, mert egyébként meg… nos egyébként ennek az egésznek, amit a vásznon látunk, se füle, se farka.

Azzal természetesen nincsen semmi baj, ha egy rendező fiktív eseményekkel dolgozik, de az semmiképpen nem szerencsés, ha ezt történelmileg hiteles filmként igyekszik eladni. Pedig Ayer ezt teszi, kitalál egy borzalmasan sematikus és meglehetősen bugyuta történetet egy amerikai tankról (Fury=Harag), és az amúgy életképtelen harci jármű öt fős hős legénységével másfél órán belül rommá aláz egy jó erőben lévő, a mezőn német indulóra vidáman menetelő, jóllakott, vasalt egyenruhában közeledő német hadosztályt. Hát igen.

Értem én a művészi szándékot, de a művészet és a hülyeség szerintem nem azonos egymással. Az, hogy hihetetlen, nem zavar, az hogy hülyének néz, annál inkább. Már a film első kockáitól kezdve az volt az érzésem, a rendező valami klisékiárusításon járt, volt ott amerikai, meg orosz háborús klisé is dögivel, és olcsón vett egy raklapnyit, úgyhogy saját gondolatokkal nemigen kellett fáradnia.

Ezek után már csak nyakon kellett öntenie az egészet egy kis horrorral és szevasztok. Az a helyzet, hogy én igazán nem bánom, ha folyik a vér egy filmben, a levágott testrészeket is tudom helyén kezelni, de azt, hogy percenként omlik a bél, röppen a felkar, és lövik el a lábakat különböző magasságokban, nem nagyon érdemes másfél órán keresztül mutogatni, mert óhatatlanul is az lesz a néző érzése, hogy ostobának gondolják. Szóval én a magam és a többiek nevében is üzenném innen, hogy köszönjük, got the message, fiúk, az első tíz perc után még a lassú felfogásúak is dekódolták az üzenetet, a háború kegyetlen volt. Nagyon kegyetlen. Nagyon-nagyon kegyetlen. Itt meg kellene tudni állni.

Nem akarom hosszasan ecsetelni, micsoda banális, semmitmondó gondolatok és jelenetek követik egymást a filmben, csak egyetlen egyet említenék, mert olyan szép: a hős felszabadító sereg bevesz egy kisvárost Németországban. A fiúk (amcsi katonák) felszabadultan mulatnak, kieresztik a gőzt, értsd: isznak és megdugják az arra járó és önként (sic!) felajánlkozó német nőket. Mert nyilván a német nők ilyenek, a katonák meg tulajdonképpen még jót is cselekszenek, mert adnak nekik csokit. Főhősünk (Wardaddy, a sokat tapasztalt, ám érzőszívű tankparancsnok ) ebben nem vesz részt, helyette kemény tekintettel a távolba néz, és olyanokat mond, hogy

Az eszmék békések, a történelem erőszakos

– és ezt komolyan is gondolja. Aztán kiszúrja, hogy az egyik lakásban bujkál valaki, magával viszi a zöldfülű kezdőt (a később Harci gépnek keresztelt fiatalembert), és a lakásban feltalált két szép német nővel villásreggelit szervez. A fiatalabbik lány ott helyben halálosan beleszeret a fiúcskába és viszont, naná, úgyhogy a belső szobában gyorsan egymáséi is lesznek, be szép a szerelem, míg a Főhős megborotválkozik odakint, és belövi a haját. Szex után a gyerekek lenyomnak egy kis német romantikus koncertet: a fiú zongorázik, a kislány énekel. Ah, az ember szíve szakad meg! Pár perc múlva egy eltévedt rakéta betalál a lakásba, kislány meghal, de nem szakad le egy testrésze sem, csak ráesnek az alsótestére a téglák, így a fiatal katona még rázokoghat egy kicsit a bájos arcocskára… nem folytatom, a háború kegyetlen. Nagyon kegyetlen.

Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem ezzel a rövid kis epizóddal, mennyire semmi köze nincs a filmnek ahhoz, amit jól sikerült háborús filmnek gondoltunk mostanában. Ez természetesen lehetne jó is, lehetne Ayer újító, de attól félek, nem erről van szó. A filmvásznon ez alkalommal leginkább valami szörnyen leegyszerűsítő, a klisékből kilépni nem tudó, ezért a látvány naturalizmusával céltalanul kompenzáló filmet látunk peregni, aminek még üzenete sem nagyon tud lenni, annyira hiteltelen történelmileg. Hacsak az nem, hogy hű, a háború kegyetlen ám. Nagyon kegyetlen.

Most mit mondjak? Őszintén remélem, hogy Brad Pitt kapott ezért a filmért egy rakás pénzt, amit a felesége eljótékonykodhat valami nemes célra.

A Harag című filmet egyébként én személy szerint nem ajánlom senkinek, mert súlyos tévképzetei alakulhatnak ki a második világháborúval kapcsolatban. Na jó, esetleg azon tizenévesek számára, akik végig akarják smárolni a filmet, füldugóval nézhető.

Nézd meg, mi van a címlapon! »