Bármennyire is Harold Pinter egyik legismertebb és legkedveltebb darabja lett idővel, amikor 1958-ban először bemutatták Londonban A születésnap című darabot, az kis híján véget vetett Pinter drámaírói pályafutásának. De hiába nem kedvelte meg a közönség első látásra, mégis a modern színjátszás egyik meghatározó színpadi élménye lett ez az abszurd dráma. Vagy komédia. Mert az abszurd dráma, legalábbis azt hiszem, mindig komédia is.

Persze abszurd drámát játszani sosem tartozott a könnyű színpadi vállalkozások közé, ezt a fajta drámát nem viszi a cselekmény, nem nagyon menti meg a díszlet és a kosztüm, itt nagyon nagy, szinte az egész előadás terhe a színészek és a rendező vállán nyugszik. Ha ők nem töltik meg tartalommal a mondatokat, a nézőknek aligha van bármiféle támpontja arra nézve, mi a fene is történik a színpadon, és vajon miért. Meglepődtem, de őszintén örülök, hogy ezt a nem könnyű feladatot az idei évadban a Pécsi Nemzeti Színház felvállalta, hiszen szombattól, remélem mindannyiunk örömére, az angol szerző darabja a Kamarában látható.

A darab egy helyszínen, egy elhagyatott angol kisvárosi panzióban játszódik. Itt ismerkedünk meg azzal a hat szereplővel,  akik mind a szó klasszikus értelmében vett kisemberek, és akiknek az élete tulajdonképpen jól tükrözi a huszadik, és szomorúan mondom, a huszonegyedik század emberének kilátástalan, olykor önmaga számára is érthetetlen, összefüggéstelen események láncolatából felépülő életét.

Mi értelme ennek az egésznek? – kérdezi magától a néző a darab láttán, és jól teszi, hogy ezt kérdezi, mert a dráma fő kérdése tényleg ez. Persze az abszurd sugalmazott válasza az, hogy semmi, ennek itt kérem, ami a színpadon történik, marhára semmi értelme, de tessenek csak megnyugodni, tessenek csak hazamenni a kényelmes kis otthonokba, a szépen berendezett szobácskákba, mert az önök életének sajnos pont ennyi értelme van. Pinter egy kissé szadista zseni, ha meg nem sértem.

Ha nagyon muszáj lenne elmondani, miről is szól A születésnap, bajban lennék. Inkább azt mondom meg, nekem miről szólt ez az előadás. Sajnos (vagy hála Istennek?) a saját életemet láttam viszont a színpadon. A saját értetlenségemet láttam a világ dolgaival szemben, pont azt, ahogyan nap mint nap próbálok értelmet kölcsönözni a körülöttem elhangzó összefüggéstelen mondatoknak, pont azt, ahogyan kétségbeesetten keresem a helyem mindabban, ami ma Magyarországon körülvesz.

Nekem ez az előadás hiteles volt, mert jól tudta érzékeltetni azt a bénult, olykor téboly közeli tehetetlenséget, amivel a kisember a mindennapjait szemléli, és azt is, hiába jószándékú az ember, ha nem lép ki ebből a bénultságból, minden elpusztul körülötte, amit valaha is fontosnak tartott. A hatalom és a kisember egyenlőtlen küzdelme Pinter darabjának egyik, ma valóban korszerű olvasata, melyet a dráma értelmetlen közhelyekre épülő zseniális nyelvezete is erősít.

Nem egy kényelmes, zenés-táncos kis előadásra vált tehát jegyet az a néző, aki a Pécsi Kamaraszínház előadására készül, hanem egy nagyon is társadalomérzékeny, igazi színházi előadásra. A helyzet az, hogy szinte csak dicsérni tudok, mert kiváló színészeket válogatott össze az előadáshoz Funk Iván rendező. Mégis, hadd emeljem ki két színész munkáját. Füsti-Molnár Éva Megje, szívet szorongatóan ártatlan és ostoba, Ottlik Ádám Goldbergje pedig olyan drámai mélységekig jut, melynek nagyon fontos szerepe van abban, hogy a néző ne csak az abszurd felszíni értelmezésében mozogjon az előadás során.

Nagy élmény volt, és számtalan gondolatot ébresztett bennem Pinter darabja, ezért őszintén ajánlom mindenkinek, aki Pécsett jár, és szívesen megnézne egy jó színházi előadást.

Köszönet Körtvélyesi Lászlónak a fotókért.