Terápia – Szántó T. Gábor: Kafka macskái

Tegyük fel, fikcióban utazunk, miért is ne tehetnénk fel akkor bármit, hogy Kafka nem halt meg 1924-ben a szanatóriumban, hanem csak jóval később, mondjuk húsz év múlva Auschwitzban. Jó feltevés, izgalmas, úgy értem, mert jó kis regénytéma kerekedhet belőle, és hogy Szántó T. Gábor regénye végül mégsem erről, pontosabban nem csak erről, szól, annak gondolom, több oka is lehet. Én magam arra gyanakszom, talán mégsem olyan könnyű egyetlen vágással elnyesni a megcsontosodott irodalmi hagyomány nyakát.


A Kafka macskái tehát nem történelmi, irodalomtörténeti témájú regény, hanem valami, aminek sokkal több köze van a mához, mint ahogyan elsőre gondolnánk, és mint ahogy egy kicsit minden Kafkát kedvelő remélné. Most őszintén, nem lenne jobb abban a hiszemben élni, hogy Kafka vízióinak semmi, de semmi köze nincs a mai magyar valósághoz? Dehogynem. De az irodalom már csak ilyen, általában nem kényelmi feladatot mértek rá az elmúlt századok, sőt az elmúlt évszázadokról éppenséggel elég sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy kényelmesek lettek volna, a regényíróknak meg szerencsére nem nagyon van kedvük a hazudozáshoz.

Kafka macskái (forrás: www.moly.hu)A regény fantáziadús ötletéből modern, huszonegyedik századi kelet-középeurópai regény születik. Az elbeszélő, szerkesztő-író-tanár egy öreg haszidtól kapott bizarr információ nyomába ered, és beutazza a fél világot, hogy kiderítse, lehet-e bármi valóságalapja annak, amit az idős ember elmesélt neki, vagy nem más ez, csak valami képzelt történet. Mondhatnám, hogy a regény egy nyomozás története, de talán félrevezetném az ismertető olvasóit, mert a nyomozás nem pusztán Kafka után folyik, inkább az elbeszélő identitása után.

Az elbeszélő ugyanis talán leginkább saját nyomára akar bukkanni ebben a világban, ahol, úgy fest, nem is olyan könnyű önmagunk identitását meghatározni. Különösen nehéz helyzetben vagyunk akkor, ha a huszadik század végének Magyarországára születtünk, hiszen az itt élők mintha konstans identitásválsággal küzdenének.

Ki vagyunk mi? Magyarok, szerbek, horvátok, csehek, zsidók, keresztények, ateisták, vegetáriánusok, külföldön élő magyarok, erdélyi magyarok, magyar tanárok, magyar szinglik, magyar családapák és anyák? Az emberi identitás, hogy korunk egyik klasszikusát, Shreket idézzem, olyan, mint a hagyma. Réteges. Egyik réteg a másik alatt bújuk meg, de a teljes embert csak az összes, egymásra borult réteg adja.  Nemigen lehet kihúzni mondjuk a nemi identitást, vagy az ősök által ránk hagyományozott identitást a felső réteg alól, mert annak csak sírás lesz a vége.

Szántó T. Gábor
Szántó T. Gábor

A regény olvasásakor arra a következtetésre jutottam, az elbeszélő, akár csak mi magunk, negyvenes magyar felnőttek, meglehetősen bizonytalan saját identitását illetően. Írónak tekintse magát vagy inkább tanárnak, magyarnak, zsidónak, európainak? Sajnos igaza van, ebben a nagy bőségben, amikor az ember oly sok minden lehet egyszerre, nehéz egyértelműen körülhatárolható helyet találni magunknak a világban. A megoldás persze, csapna a fejére minden közepesnél jobb eredménnyel végzett terapeuta vagy bármely lelki vezető, nem odakint, hanem idebent keresendő. Önmagunkban.

A regény főszereplője nyomozása közben ugyan a világ azon városait járja be, amelyek Kafka életének és hagyatékának szempontjából fontosak lehetnek: Budapestet, Auschwitzot, Berlint, Prágát, Oxfordot, Tel-Avivot, de mivel gyakorlatilag semmiféle kézzelfogható eredményre nem jut, úgy hiszem, az utazásnak inkább önmaga szempontjából van jelentősége. Terápia, ha úgy tetszik. Pontosan úgy terápia, ahogyan az írás maga is az sok esetben. Erről egyébként elég sok szó esik a regényben, hiszen ez is fontos kérdés egy író identitása szempontjából.

Az marad-e az író, aki volt, ha nem ír többé? Ha Kafka Sigmund Freud tanácsára felhagyott az írással, ugyanaz az ember maradt-e.

Egy író számára mi az élet? A biológiai funkcionálás vagy az írásban megélt, feldolgozott, élhetővé tett élet? Megfosztható-e bárki identitásának bármely elemétől pusztán azért, mert a terapeuta úgy gondolja, egészségesebb személyiségként élhet tovább anélkül?

„Freud korábban többször is visszautasította művészek terápiáját, akkor is, ha életük, szélsőséges viselkedésük és tüneteik megkívánták volna, illetve nyilvánvalóvá tették a pszichoanalitikus beavatkozás szükségességét. Attól tartott, hogy a kezelés nagyobb kárt okozhat, mint amilyen eredménnyel jár, ha netán megfosztja az alkotót az önkifejezés ösztönös szabadságától, vagy az ösztönös szabadságot helyettesítő önkifejezéstől. A művészi kifejezést, a maga korlátai között terápiás jellegűnek tartotta, vagy a természetes lét olyan pótszerének, amely az alkotót a társadalom többi tagjához kapcsolja, és számára olyan társadalmi státuszt biztost, amelyet egyébként nem tudna megszerezni, így önbecsülésének kulcsfontosságú feltétele, amiről lemondani, lelki egészsége szempontjából helytelen és veszélyes is lehet.”

Nem vagyok Freud odaadó híve, de ebben, azt hiszem, igaza volt. A művészet egyszerre alkotás és terápia: az élet megmutatása, értelmezése, akár szavakban, akár képekben, akár hangokban, ami nem csak esztétikai élvezetet okoz, hanem segít a szellemnek és a léleknek eligazodni a világban. Nem biztos, hogy a beteg jobban jár akkor, ha megszabadul ugyan neurózisától, de nem tud többé alkotni.

De nem csak az írástól nem érdemes megszabadulni, hanem sokszínű identitásunktól sem. Az elbeszélő második generációs zsidó értelmiségiként valóban sok lélaktani terhet cipel a vállán, de azt hiszem, ahogyan fizikai terheink izmainkat és ízületeinket roncsoló rombolása ellen, úgy a lelki terhek pszichét roncsoló terhei ellen is csak egy megoldás lehetséges, a terápiás nyújtózkodás. A megterhelt izmokat nem gyógyítja, ha egyszerűen megszabadulunk a terhektől, mert az összehúzott izmoknak nem csak elernyedni kell, szükségük van egy ellenkező irányban végzett, komplementer mozdulatra is. Talán a lélek sincsen másképpen kitalálva, és a lelki terheket sem elég csak lepakolni, magunktól eltávolítani. Ami nehéz, amivel nehezen barátkozunk meg önmagunkkal kapcsolatban, azt egy ideig messzebbről kell nézni, de aztán utána kell nyúlni, és újra meg kell ragadni, mert az is mi vagyunk.

Az ember mindig utazik, mindig önmagát keresi és találja meg az úton, és csak élete végén érkezik meg oda, amit akkor is csak úgy hívhatunk, hogy Én.

„Az ember szenvedéseinek a helyszíne önmaga, nem? (…) Attól, hogy továbbállunk a múlt nem változik meg.”

Mondja az elbeszélő a regény vége felé, de azért azt sem árt megemlíteni, hogy az ember örömeinek a helyszíne is önmaga, mert sajnos vagy szerencsére nincs mód arra, hogy az ember tökéletesen illeszkedjen a világba. Nincs mód arra, hogy a mások által képviselt többséghez képest az Én ne szorulna kisebbségbe, úgyhogy ez az a kisebbségi lét, amivel mégiscsak kénytelenek vagyunk megbarátkozni.

Szántó T. Gábor könyve jó stílusban megírt, érdekes, már-már krimiszerű izgalmakba ágyazott lélektani regény. Amolyan igazi, kedvünkre való, modern mondatterápia. Annak is érdemes elolvasni, akit érdekel Kafka élete, és annak is, akit nem, mert bárkiről szólhat. Bárki lehet kisebbség. Talán pont ezért nem is tudjuk meg soha, hogy hívják.

Más volt a könyv, mint amit a cím és a könyvbemutató alapján vártam, nehezebben is olvastam, de nem bánom, mert  ez csak annyit jelent, hogy még én sem értem az út végére.

Könyvadatok:

  • Szántó T. Gábor: Kafka macskái
  • Noran Libro Kiadó, Budapest, 2014
  • 372 oldal
  • ISBN: 9786155274770
  • Moly.hu
  • Rukkola

Tarts velünk a Facebookon! »

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s