Ismerős – Fehér Renátó: Garázsmenet

A kortárs, azon belül is a fiatal költészet egy különleges kötetére bukkantam a könyvesboltban. Fehér Renátó verseivel azonnal közös nevezőn voltunk, Ká Európánk, néma vasárnapi ebédjeink, maradékaink, hordalékaink. Garázsmenet.


Fehér Renátó: GarázsmenetA kortárs költészet engem (sajnos vagy nem) viszonylag ritkán tölt el lelkesedéssel, és ennek számos okát tudni vélem. A kibogozhatatlanságig vitt, zavaros (költői?) képektől kezdve a végtelenségig elhasznált sablonokon, a sokat akarás és semmit nem mondáson, a divatos eszközök (amikre az irodalomban is igaz, hogy nem mindenkinek állnak jól) – pl. magánmitológia-gyártás, élőbeszédszerűség, vendégszöveg – nyakló nélküli alkalmazásán át a szerző személyének ismerete nélkül értelmezhetetlen szövegekig sok minden veszi el a kedvem a versolvasástól, különösen nyomtatott formában, hiszen az internet gyakorlatilag mindent elbír. Azaz venné, ha hagynám. De végül mindig ugyanazzal a kíváncsisággal vegyes izgalommal fogok neki egy-egy szöveg olvasásának, ami szabadon hagy a befogadásra.

Szerencsére időről időre meg is érkeznek azok a szerzők, akik miatt ezt a kíváncsiságot fenntartani érdemes (néhányukról írtunk is itt a Gittegyleten már), Fehér Renátó például ilyen. Az egyik legjobb dolog Garázsmenet című kötetével kapcsolatban, hogy az égvilágon semmit nem kell tudnom Fehér Renátóról ahhoz, hogy olvasóként értékelni, élvezni tudjam a szövegeit. Ez már csak azért is mázli, mert nagyon fiatal szerzővel van dolgunk, így olyan nagyon sok tudnivaló még nincs is. (Vagy ha így jobban tetszik: Fiatal kora ellenére van róla tudnivaló, de a Garázsmenethez elég maga a kötet.) Amit talán mégis érdemes elmondani elöljáróban, hogy ez az első verseskötete.

Ennek megfelelően (vagy sem), meglehetősen személyes hangvételű családversekkel indul – de nyugalom, semmi negédes:

„Én olyan mondatokon szoktam a beszédhez,
amiket lánykéréseken mondani kell.
Mintha másnapra úgyis mind meghalnánk,
és végre nem kéne szeretni tovább.
Ilyesmire nincs bennünk semmi mértéktartás.
Ezt zsarolták belém. Ezen vesztenek rajta.
És hétvégenként hiába zokogják bele a levesbe:
első a család. Én válaszul
megesküszöm Istenre, hogy nem látnak többet.”

(Határsáv, 7. o.)

Ezen a ponton megállok, mert megálltam akkor is, amikor először kézbe vettem a vékony, keménykötésű könyvecskét és elolvastam a nyitóverset, aminek itt a második, befejező szakaszát idéztem. Ezt a szakaszt ismét elolvastam, aztán – ha már jó olvasó módjára az elején kezdtem, már csak azért is, mert szeretem követni a kötetek ívét – elolvastam a második darabot (Amit kovbojosnak hívott), és amikor odaértem, hogy „Az ORF1-en ment a western”, akkor már tudtam, hogy nekem kell ez a kötet. Talán viccesnek tűnik, hogy egy kifejezetten generációs képnél határozom el magam, az ismerősség fog meg, mindenesetre a vers végén ott van a mondat, ami megerősít a döntésben.

Fehér Renátó (fotó: Szőcs Petra)
Fehér Renátó (fotó: Szőcs Petra)

A teljes történethez az is hozzá tartozik, hogy emlékeztem egy Fehér Renátó-versre (az Ellenemnevelre), amit nemrég olvastam valahol, úgyhogy pörgetni kezdtem a lapokat, ott is volt az elején, ahol érzésem szerint is lennie kellett.

A kötet szerkezete idővonalat követ, talán nem erőltetett, ha azt mondom, gyerekkorból felnőttkorba, a közeli múltból a jelenbe vezet, de a linearitást több helyen megtörik a családi emlékezet félmondati és azok az ereklyék (mint egy bőrkabát, amibe nem sikerült belevállasodni), amikről valahogy sosem mond le az ember.

Valahol a Melba kocka környékén érezhető váltás, sokasodnak a megszólítások, az apához, egy ajánlással ellátott vers (Abszint helyett – Palágyi Lászlónak), a versek írójához (Lábjegyzet magamhoz), és kifelé tekint, pontosabban maga köré, nézi saját helyét és szerepét (Férfinak szegődni), és az országot, ahol él(ünk), némiképp szenvtelen éleslátással, mégis valamiféle elnéző és múlhatatlan szeretettel, ami az egész kötetre jellemző.

„Hetven év sem kell, hogy bármit félreértsünk.
Rám nem hagytak múltat, amit be kéne vallani,
és sérelem sincs bennem semmi örökölt.
Így vagyok itt, egy ország maradéka:
mifelénk az agyonlőtt családfők a felelőtlenek,
és gyávák mind a túlélők.”

(Ká-európai ismerős, 56.o.)

Egy helyzetkép van tehát a kezünkben, sokfelé forgatható, sokfelől közelíthető, aminek várni lehet a folyatását. Én például várom.

(Annyit még, hogy lehet kapni ma is Melba kockát. Csak már nem egészen olyan.)

Könyvadatok:

  • Fehér Renátó: Garázsmenet
  • Magvető kiadó, 2014
  • 64 oldal
  • ISBN: 978 963 143 1940
  • Moly.hu

Advertisements

Ismerős – Fehér Renátó: Garázsmenet” bejegyzéshez egy hozzászólás

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s