Térey János, azt hiszem, amolyan klasszikus költő. Elég sommás kijelentés egy kortárs szerzőről, de mindjárt szeretném hangsúlyozni, én a kifejezésből kevésbé a klasszikus jelzőre koncentrálnék, inkább a költőt emelném ki: az embert, akinek mindenről vers jut az eszébe. Klasszikusan. A villamoson, a kocsmában vagy éppen a Fekete Lyuk előtt elsétálva. Nyilván vannak ilyen emberek, így születnek, gondolom, és nem is tudnának másmilyenek lenni.

A szerző új kötete, az Átkelés Budapesten egyébként ennek ellenére sem verseskötet, hanem versnovellák gyűjteménye. Mi az a versnovella? Nos, ez egy elég sajátos műfaj  félúton a vers és a novella között. Illetve pontosítok. Ez olyasmi, mintha elindulnánk a körjárattal, hogy most aztán írunk egy novellát végre, akarjuk is, aztán mégse szállunk le róla, mert akárhogy is nézzük a papírt, végül a mondatokból megint vers akart lenni. Én biztosan nem tudnék ilyet csinálni, még jó, hogy Térey tud.

Eleinte egyébként nehezen szoktam a tördelést, zavarta a novellákhoz szokott szemem, és furcsa volt a hangvétel is, a lírába öntött hétköznapok, a fővárosban fel és alá utazgató lírai elbeszélő történetei szerelemről, csalódásról, félelemről, halálról, de leginkább persze a létről magáról – szánalomra méltó vagy nagyszabású emberek nagyszabású vagy szánalomra méltó hétköznapjairól.  Aztán a második szövegnél (Aki élő, zajjal jár) elengedtem a sorokat. Hirtelen azt gondoltam: jó, hát legyenek úgy ahogy akarja, nem bánom, legyen akkor ez vers, ritmus, menjenek csak a mondatok a maguk útján, nem feszülök bele abba, amit én gondolok történetnek. És lám, működött.

Zajjal jár, aki élő, megreccsen alatta a parkett,
Megroppan alatta a gyanús föld.

Térey János kötete egészen meglepő olvasmány volt számomra. Sétakönyv ez is, van ilyen sok, mennek Budapesten a jó szerzők, gondolnak a világról amit, az olvasó meg örül, mert jó érzés tudni, más is elmélázik az életen szatyorral a kezében. Ez a kötet egy kicsit olyan volt érzésre, mintha Bächer Iván menne Budára, csak mégsem, mert itt nincs szóda, zene van, komoly és könnyű is,  és amíg Bächer mindig csendesen járt, Térey zajjal jár. Rövid történetei halk vagy hangos érzelmek pillanatképei, melyekben az ember önmagára és az életre ismer rá.

Aki szerencsés, soha nem lát haldokló macskát.”
Egyszer az ő kezében halt meg egy cirmos kölyök,
zsebében hordozva szabályosan agyonszorongatta
A többi gyerek, merő jóakaratból.
Natasa megjegyezte egy életre,
Hogy a túl szűk szeretet gyilkol.

Az Átkelés Budapesten versnovelláit a mindent látó lírai én mellett tulajdonképpen a helyszín köti össze : a fővárosi utcák adják az itt élő emberek életepizódjainak hol fekete, hol fehér, de legtöbbször inkább szürkés, Fortepan-képekkel gyönyörűen illusztrált hátterét.  (A kötetben szereplő fotók, egy kivételével, ugyanis mind ebből a csodálatos gyűjteményből származnak.) Szép könyv, igényes kiadás, finom illusztráció, rövid, ám az érzelmi töltet miatt maradandó történetek. Nem tudom, Térey mindig ilyeneket ír-e majd, de ha igen, akkor azokat is elolvasom.

Könyvadatok:

• Térey János: Átkelés Budapesten
• Libri Könyvkiadó, 2014
• 124 oldal
• ISBN: 978 963 310 3814
• Adatlap a Moly.hu-n »
• Adatlap a Rukkolán »

Nézd meg, mi van a címlapon! »