Ki volt ez a nő? – Vivian Maier nyomában

Vivian-Maier-nyomábanA legjobb és legrosszabb dolog, ami egy művész életében történhet, ha elismerik. Felkapott és elkurvult szerzőkről szóló történetet számosat tudunk a művészet bármely területéről, de szerencsére idővel ezek kevesebb nyomot hagynak a Nagy Egész testén, mint azok, ahol az alkotó életében ugyan rejtve maradt, de halála után felismerték munkája jelentőségét.

Franz Kafkát mára nagyjából elfelejtettük volna, ha Max Brod annak idején betartja ígéretét és az író halála után megsemmisíti a kéziratokat. A tágra nyílt szemű utókor Vincent van Gogh-ról is jól tudja, hogy életében mindössze egyetlen festményét sikerült eladnia, kortársai többnyire kinevették, megvetették, semmiféle sikert nem ért el, halála után azonban számos művészeti irányzat előfutárát és mint zsenit kezdték ünnepelni, ünnepeljük ma is. És ne felejtsük ki a hevenyészett felsorolásból Csontváryt sem, akinek vásznai csak az építész Gerlóczynak köszönhetően nem kerültek egy fuvaroshoz (aki persze nyilván jó ponyvát készíttetett volna belőlük).

Ezeket a szép történeteket én elsősorban szomorúnak látom. Bármilyen jelentős, korszakos, értékálló életmű elveszhet (mennyi veszhetett el) anélkül, hogy valaha is tudomást szereznénk róla, és anélkül, hogy az alkotó legalább élete végén láthatta volna, hogy nem volt egészen értelmetlen.

Min múlik a megmaradás?

John Maloof
John Maloof

Egy baráton, egy lelkes őrültön vagy egyetlen apró véletlenen, olyanon például, mint hogy John Maloof megvett egy New York-i ócskás árverésen egy nagy doboz negatívot, mert régi képeket keresett egy történelemkönyvhöz, amin éppen dolgozott. A dobozban pedig olyan képeket talált, amikről nem is álmodott. A készítő nevét tudta csak, Vivian Maier. Na de, ki lehetett ez a nő? Az interneten nem talált róla semmit. Elkezdett hát nyomozni.

„Zárkózott.” – A dokumentumfilm visszaemlékezői ezt a szót használják legtöbbször, hamikor megpróbálják leírni, milyen is volt Vivian Maier, a dada.

Zárkózott és rejtőzködő, titokzatos, aki rengeteg önarcképet készített, gyakran használt álneveket (saját nevének variációit: Meyer, Meier, Meyers; vagy éppen Smith, ha egy bolti számláról volt szó), folyamatosan kattogtatta a fényképezőgépét, és különféle családoknál élt, ahol gyerekekre vigyázott.

Vivian Maier (forrás: http://vivianmaierprints.com/)
Vivian Maier (forrás: http://vivianmaierprints.com/)

A Vivian Maier nyomában 83 pörgő percében egyik meglepetés a másik után éri az embert, miközben lassacskán kirajzolódik egy valódi művész képe. Eleinte érthetetlennek tűnik, miért lesz valaki dada, ha egyszer ilyen szenvedélyesen érdeklődik a fényképezés iránt, miért rejti el a munkáit, amik kétség kívül nagyszerűek.

Vajon fogalma sem volt róla, hogy jó az, amit csinál? Tényleg nem akarta senkinek soha megmutatni? A film előtt még viszonylag határozott válaszaim lettek volna ezekre a kérdésekre, a végére azonban szinte mindegyikre éppen az ellenkezőjét válaszoltam volna.

A művész számára a rejtőzködés alapkérdés, a munka intimitásának feladásával minden megváltozik, felborul, befuccsol, és ezt Vivian, ha nem is tudta, egészen biztos, hogy érezte. Megtalálta hát a legmegfelelőbb életformát, amiben fedél lehetett a feje fölött, nem kellett aggódnia a mindennapi betevője miatt, érzékeny nőként nem okozott neki gondot a gyerekekről valógondoskodás, ugyanakkor a lehető legszabadabban mozoghatott, járhatta a várost, parkokat (sőt… vágóhidat!) a gyerekekkel, és csinálhatta azt, amihez a legkomolyabb kényszer és szenvedély fűzte, fényképezhetett. Nem kellett fotográfusnak vallania magát, elrejtőzhetett, közel kerülhetett a képek tárgyához anélkül, hogy különösebben kockáztatta volna az inkognitóját. Ő volt a dada.

Megtalálta a témát mindenütt :) (Fotó: Vivian Maier)
Megtalálta a témát mindenütt 🙂 (Fotó: Vivian Maier)

Nem tartozott senkinek semmivel, nem nyomasztotta határidő vagy megfelelési kényszer. Ha innen nézem, tökéletes utat választott. Még akkor is, ha ezzel egyúttal a megmérettetés kockázatát sem vállalta fel. Csinálom, mert csinálnom kell (hiszen ez minden alkotó alapvetése), de nem vállalom, nem mutatom meg – ez rendben van. Sokkal tisztább sor, mint az lett volna, hogy csinálom, megmutatom, az esetleges sikereit élvezem, de visszakozom, amint kemény kritika vagy a kudarc lehetősége felmerül, hiszen én egy dada vagyok, nem fotós.

A kérdés azonban ezzel még mindig megmarad: vajon ő maga tisztában volt-e művészi munkája értékével?

Anélkül, hogy lelőném a poént mondhatom, valószínűleg elég jól látta a saját fényképeit, úgy gondolom, pontosan tudta, melyek sikerültek jól, rosszul, zseniálisan. S hogy esetleg meg is mutatta volna, abban is biztos vagyok, egy nem teljesen kibontott franciaországi szál miatt, de ennek felfedezését már tényleg meghagyom a nézőnek.

Vivian Maier
Vivian Maier

Charile Siskel producerben John Maloof kiváló társra talált, hogy szenzációs, titkokkal teli témájából jól szerkesztett, üdítően pergő dokumentumfilm készüljön, a rendezést is együtt jegyzik. A film a legjobb, talán az utolsó pillanatban készült el, amikor még sokan itt vannak azok közül, akik emlékeznek a fura nőre, aki élete vége felé sokat üldögélt egy parkban, egy ideig valószínűleg hajléktalan is volt, és akitől valószínűleg soha senki nem kérdezte meg, mit fényképez.

Vivian Maier nyolcvanhárom évesen, magányosan halt meg.

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s