A kikelő reggeli réttől (Hétköznapi) az esti búcsúzkodásig (Adjon Isten, rózsám) tart a Szabó Balázs Bandája új, Élet elvitelre című albuma. Az előző,  Átjárók című lemezhez képest ezt az albumot zeneileg sokszínűbbnek, szövegeit tekintve pedig egységesebbnek érzem.

A kezdet és a vég (vagy ha tetszik,  a születés és a halál) szép ívébe rendezett dalok pontosan arról szólnak, amit a cím is sejtet – a mulandó emberi életről. Az életről, amiből egyetlen tökéletlen adatik meg mindnyájunknak, és amit halálunkkor majd magunkkal viszünk, alig hagyva nyomot magunk után. A dalok közt van szerelmes, az élet értelmén borongó, elhunyt szülőtől búcsúzkodó, a sorson merengő, a napfény játékára rácsodálkozó is. Sok  jól sikerült, gondolkodásra, örömre és csendes szomorúságra indító szerzeményt hallhatunk ezen a lemezen, és az első dolog, ami eszembe jutott amíg hallgattam őket, az volt, hogy mostanra Szabó Balázs is felnőtt.

Annak idején, amikor a Suhancostól a szinte kisfiús bájjal (és ezt most nem sértésként írom) elénekelt Bájolót először hallottam, még voltam kétségeim, lesz-e ebből az ábrándos tekintetű fiatalemberből valódi dalszerző. Milyen jó, hogy lett.

A cédén két Grecsó Krisztián vers kivételével (Ami elhasadt, Dézsma)  Szabó Balázs szövegeit hallhatjuk, amelyekre jelzőként leginkább a visszafogottságot használhatnánk. Ezek a szövegek mentesek minden teatralitástól és költői-emocionális túlzástól: szerencsére nem üvöltenek az ember arcába örök igazságokat, csak annyi bennük a bánat, az öröm, a szerelem, a gyász, az elégedettség és a hiány, mint amennyi legtöbbünk életébe belefér. Amennyit legtöbbünk abba a magával cipelt közepes méretű élethátizsákba még bele tud gyömöszölni.

Kifejezetten tetszett, hogy a dalszövegek  minden összetettségük ellenére is könnyen érthetőek maradtak, nem tobzódnak a felesleges mondatokban, nem rágják túl se az örömöt, se a bánatot, és hogy önmagukban is megállják a helyüket. Nagy plusz jár ma minden író embernek, aki a világ bonyolultságát egyszerű eszközökkel tudja megmutatni.

Egy zenei album esetében természetesen a zene pont olyan fontos, mint a szöveg, sőt. A zenekar összetétele az előző megjelenés óta megváltozott kissé, de maga az eredeti elképzelés talán nem sokban módosult. Ami az együttes zenei kategorizálását illeti, én inkább nem is kezdenék bele, mennyi zenei műfajhoz tartozhatna a formáció, de ha csak ezt a  lemezt nézem, akkor én mindenképpen a zenei változatosságot és a különböző zenei stílusok tudatos felvállalására való készséget emelném ki pozitívumként.

Van itt minden, amit a magyar fül szeret: jó sok autentikus népzenei elem, egy kis progresszív rock, némi Kispál fíling,  egy pici Cseh Tamás hagyományából, még ebből-abból, és persze nagyon sok Szabó Balázs bandájának egyéni, őszinte hangzásából. De ez nem baj, sőt, nagyon is jó, szeretjük mi ezt mind így együtt, mert ezek vagyunk mi igazából, egy kicsit vadak, egy kicsit érzelmesek, elég dühösek, sokszor bánatosak, és persze legtöbbször csak csendesen elgondolkodóak.

Az Élet elvitelre olyan lemez, amit reggeltől estig lehet hallgatni – amitől a piros lámpánál elég konkrétan el tudja magát bőgni az ember, ha éppen az Apám a vadludakkal van soron, amitől visszatér a régóta zárójelbe tett  hite a szerelemben, ha a Hétköznapi szól főzés közben a konyhában és olyan, amire még a kiskamasz sem vág pofát a kocsiba ülve, hanem kéri azt a, na tudod, amiben olyan sokszor mondja ugyanazt (Ami elhasadt), meg utána még a napsütésest is (Bujkáló).

Mindenképpen csak ajánlani tudom ezt a lemezt, mert úgy érzem, a szó legörömtelibb értelmében lett belőle az elmúlt hetekben sláger. És bár sosem hallottam az együttest élőben zenélni, úgy gondolom, koncerten is érdemes lesz ezeket a dalokat meghallgatni.