Amikor egy beteget szemügyre vesz az egészségügyi dolgozó, a következő képlet-szentháromság áll előtte:

An. – anamnézis (anamnesis), azaz kórelőzmény,  úgy is mondhatnám: hogyan jutottunk idáig. „Jó anamnézis fél diagnózis” – tartja a klinikusok kedvelt mondása.

Dg. – diagnózis (diagnosis), azaz kórisme, megállapított betegség, vagyis: itt tartunk.

Th. – terápia (therapia), azaz a kezelés módja, lehetőségei.

Többszörösen fúziós darabról beszélhetünk, amikor a Katona József  Színház Anamnesis-ét vesszük fel – a megnézendők listájára, ha a 2012-es bemutató óta még nem sikerült, vagy éppen azért, mert érdemes újranézni -, ugyanis találkozik benne a dokumentumfilm a színházzal, a Katona társulata a Szputnyik Hajózási Társaságéval, és a Több Sebből Vérző Nagy Magyar Egészségügy a művészettel. Sokkal inkább diagnózis ez, mint anamnézis, könnyezve röhögős, hátborzongató, nagyon mai, nagyon igazi alkotás.

A közel kétórás darab egy ál-dokumentummal indul, komoly közúti balesetet rögzítő handycam-hatású felvétel az egész színpadot betöltő vásznon (ami később még többször elénk kerül, hogy valódi orvosok, mentősök valódi történeteit hallgassuk meg saját elbeszélésükben), mentőorvosként Szirtes Ágit látjuk intézkedni. A baleset sokkolóra sikerült képei után máris a keselyűmédia igazán találó, nem-is-annyira-karikatúrája jelenik meg, amint lecsap a szenzációra, és csak hogy ne veszítsük el a lendületet, és meglegyen az alaphang: egy hosszas, sikertelen újraélesztés következik a forgószínpad közepén, ragyogó fényjátékkal (Bányai Tamás m. v.) és vasaló-defibrillátorral.

Az Anamnesis különlegességei közé tartozik, hogy szereplői közül többen terepgyakorlaton vettek részt, így egészen közelről beleszagoltak a kórházi/oxiológiai munkába. A darabban nemcsak szakemberek szólalnak meg (a vetítővásznon), de teljes egészében valódi történeteken alapul, a szöveget a Színház felhívására beküldött sztorikból szerkesztette Róbert Júlia és a rendező, Bodó Viktor.

De nem akarom félrevezetni a kedves olvasót, egyáltalán nem kórházsorozat-szerű majdnem-realitás jellemzi az Anamnesist, sokkal inkább egy zenés-színházi hangulat (zenei betétekkel a Kispál és a borztól a Queenen át Simon & Garfunkelig, megidézve a legendás barkochba-vetélkedőt, a Van benne valamit, sőt még a negédes Klinika című szappanoperát is), ragyogóan megfogalmazott képekkel – például, egy teniszlabda nagyságú daganat gurul át a színen, az áttétek csapágygolyóként szóródnak szét -, egymással tökéletes összhangban dolgozó színészekkel.

Az összhangra pedig szükség is van, egy óra ötven percen át folyamatosan pörgésben tartani egy produkciót nem kis munka. Habár a Katonába mindig bizakodva megyek, most kicsit tartottam tőle, hogy hiányozni fog a szünet –  nem úgy lett. Minden gördült, mint a kórházi ágyak – már amelyik nem csapágyas, ugye, vagy nem szüntették meg éppen.

Ebben a gördülékenységben nagy szerepe lehet a sokoldalúan használható díszletnek (Balázs Juli), amely egy kórház tereibe visz: portásfülkével, kartonozó-ablakkal, lifttel, patológiai tepsisorral. Különös látni színpadon ezt sokak számára zárt, idegen, mégis ismerősen reménytelen világot.

Ide csöppenünk Mészáros Bélával, aki a halott anyját keresi, akár egy valós mese királyfija egy labirintusban, azonnal beleütközik az első próbatételbe a barnaköpenyes portás alakjában (Keresztes Tamás). Tőle aztán mindent kap, csak felvilágosítást nem.

Igen ám, de hamarosan kiderül, hogy az eltévedt ifjú maga a rendező (olykor tökéletesen elhelyezett instrukciót is ad a szereplőknek), ezzel nyílik meg a darab másik dimenziója.

Mindenki színész, kivéve, aki nem – a bejátszott felvételek szereplői -, ugyanakkor a színpadon annyira él a történet, hogy nemhogy nem válik el a színészeket játszó színészek alakja a megformált karakter illúziójától, de hitelesebbé válik. Lengyel Ferenc figurája például egy nagyon is valódi orvos ismerősömet juttatta eszembe (még csak nem is először, mert a Rükvercben is hoz egy hasonló karaktert).

Ráadásul a színészek többsége két-három szerepben is feltűnik. Ragyogó például Kovács Lehel, akit még soha nem csíptem csalafintaságon, ahogy más darabokban, az Anamnesisben is száz százalékkal hozza a figurákat. Czukor Balázs tökéletesen bomlott, alkoholista patológus és kaszás.

Vajdai Vilmos katatón vénember és megélhetési politikus, aki népes csapatával éppenséggel nem is tudja, hogy hány ágyat számoljon fel a kórházban, mert ugye ezek az orvosok ilyenek, elmennek akár külföldre is dolgozni, hát akkor „Basszunk ki velük!”, ja nem, mert akkor mindenki lelép, úgyhogy, „Adjunk nekik béremelést, és aztán basszunk ki velük!” – de a színház azért is színház, hogy az efféle férgek politikusok ne ússzák meg szárazon.

Jankovics Péter több ujjának elvesztése után is ragyogóan zenél, ahogyan a többiek is, mert bizony a végén mindenki összeáll egy képpé, vagyis egy zenekarrá, hogy az egész darab egyetlen, koncerthangulatú fináléba torkolljon, ami után hosszú percekig zúghat a taps. Zúgott is, amikor ott jártam, megérdemelten, hosszasan. Sok fontos dolog kimondatott, szem nem maradt szárazon, politikus, de orvos sem maradt piedesztálon.

Az előadás után elcsíptem egy fiatal lány mondatát, így foglalta össze a látottakat: „Az egész annyira groteszk!” Neki innen üzenem, hogy valóban úgy tűnhet, hogy terpeszbe álltunk, lehajoltunk és hátranéztünk a lábunk között, de az igazság az, hogy éppen ezt látjuk, ha egyszerűen csak kinyitjuk a szemünket.

A magyar eü. (sokadik) diagnózisa tehát kész – itt tartunk -, most már igazán jöhetne valaki, aki tudja a terápiát.

Kattintós:

• Anamnesis – katonajozsefszinhaz.hu
• Szputnyik Hajózási Társaság