Gyerekkoromban elvarázsolt egy könyv.  Az egyik barátnőmtől kaptam kölcsön, és a mai napig emlékszem a borítójára. Delfin sorozat, világoskék borítóalap, az elején négy gyerek van valami homoksivatagban, az előtérben egy arab emberrel. A szerző Edward Eager amerikai író, akitől ugyan soha többet nem olvastam semmit, de a történet, ami arról szólt, hogy a gyerekek által talált (?) amulett csak a kívánságok felét teljesíti,és amivel igencsak sok galibát okoz, sokat foglalkoztatott.

Érdekes írói ötlet, meg kell hagyni, hiszen a világ dolgait nem lehet úgy félbevágni, mint egy almát vagy egy szelet csokoládét. Emlékszem, már gyerekként is problémáztam azon, hol egy kívánság, hol egy varázslat  fele. Nem olyan egyszerű ez.

Amikor tavaly október táján kiderült, áprilisban kedves operakedvelők társaságában megnézhetem Mozart talán leghíresebb operáját, A varázsfuvolát, nagyon örültem. Annál is inkább örültem, mert értékelhető előadást utoljára több, mint tíz éve hallottam a bécsi operaházban, és már nagyon vágytam arra, hogy élőben hallgathassak meg valamit.  Nyilván nem vagyok klasszikus értelemben vett komolyzene-rajongó, mert én minden esetben jobban kedvelem az élő zenei produkciókat, mint a steril, stúdióban lemezre vett előadásokat. Utóbbiakat is szeretem, nagyra értékelem a hibátlan felvételeket, de ha választhatok, tökéletlensége ellenére is maradok az élő produkciónál, mert a zene valós idejű megvalósulása a koncertteremben vagy a színpadon számomra mindig felülírja a stúdióhangzást.

Különösen szerencsésnek mondhatom magam, csodálatos előadást láttam, melyben az Éj Királynőjének szerepét Miklósa Erika, Pamina szerepét pedig Rost Andrea énekelte. A férfiak énekhangját ez alkalommal valamivel erőtlenebbnek éreztem, bár Haja Zsolt Papageno szerepében kifejezetten virgonc, már-már Shakespeare-i komédiát idéző bohócjátéka kellemes meglepetés volt számomra.

Mivel meglehetősen ritkán jutok el operába, leginkább csak videofelvételek alapján  tudom nyomon követni, mi az, ami a mai operarendezéseket megkülönbözteti a néhány évtizeddel korábbi színpadi koncepcióktól. A nagy operák újító előadásai emiatt számomra kissé valószerűtlenek maradtak, úgyhogy ez volt életem első olyan operája, ahol élőben kellett szembesülnöm a kortárs operaszínpadon fújdogáló új szelekkel. Hát nem mondom, hogy nem voltam meglepve.

Nem az új szelekkel van persze bajom, hanem azzal, hogy egy operaelőadás gyújtópontjában, szerintem legalábbis, még mindig a zene és a hang áll, és bár kétségtelenül örülök, hogy korunk énekesei már nem nyomnak másfél mázsát, sőt lassan Vogue-címlaplányok és -címlapfiúk is lehetnének, az előadás alapvető célja számomra mégis a zeneiség. Lehet, hogy konzervatív a felfogásom ebben a tekintetben, nem tudom, de ha a színpadi látvány nem a darab támasza, hanem öncélú, sőt értelmezhetetlen, akkor az aligha szolgálja az előadás javát.

Igen, tudom, van hogy – és itt egy nagyszerű pécsi előadás szavait parafrazeálom most -:  “no clássico, avantgarde!“, de talán nem minden áron. Egy nézőt pusztán azért meghökkenteni, mert ez jópofa dolog, nem biztos, hogy érdemes. A Szinetár Miklós rendezte Mozart előadás sajnos – hogy kellő képzavarral éljek – itt-ott átesik Picasso lovának túloldalára. Az egyébként kifejezetten kellemes és látványos jelmez és vetített díszletek közé olyan vizuális elemek tévednek be, melyekkel a nézők nem igazán tudnak mit kezdeni.  Az előadás kezdetén a háttérre vetített tüntetésrészlet, melyben rohamsisakos rendőrök péppé verik a tüntetőket például sehogyan sem illeszkedik se a darab egy elvontabb értelmezéséhez, se valamiféle aktualitást nem sikerült felfedeznünk benne.

Az új színpadtechnika új lehetőségeket ad a rendezők kezébe, de arra mindig érdemes odafigyelni, hogy indokolatlanul vagy éppen koncepciótlanul éppen az ilyen újító előadásokba ne kerüljön hiba. A másik kissé bosszantó dolog az, amikor az új technika nem úgy működik, ahogyan kellene. Van egy jelenet a darabban, amikor a háttérvetítés során két kőoroszlán (vagy szfinx?) érkezik háttérként, de a “beúszás” olyan akadozóra sikerült, hogy meg is ijedtem, talán mindjárt csődöt mond a vetítőszerkezet. Nem tudom, mire gondoljak, talán elaludt a programozó írás közben, a rendező pedig pont ebben a pillanatban félrenézett a főpróbán, mert azt nem tudom elhinni, hogy erre bárki bármikor azt mondta, hogy látványilag rendben van.

Összességében véve nagyon örültem, hogy láttam az előadást, mert minden hibájával együtt is nagyszerű élmény volt. Még szerencse, hogy az opera az a műfaj, amit becsukott szemmel, félvarázsként is lehet élvezni.