Nem is tudom, mire számítottam, amikor regisztráltam a Füge és a Mu színház közös produkciójának vendégelőadására a pécsi Janus Egyetemi Színházban, de nem pont erre. Az igaz, hogy valami jóra számítottam, mert megnéztem mind az egy interneten fellelhető klipet, de nem tudtam igazán elképzelni, hogyan is lesznek majd zenés betétek ebben a darabban. Meg egyáltalán. Láttam én már Dosztojevszkijt színpadon, és mit nem mondjak … nem mondok semmit.

Az előadás aztán minden elvárásomat felülmúlta. Jó, lehet erre azt mondani, hogy ez nyilván elvárásfüggő is, ha az embernek alacsonyak az elvárásai, azt nem kunszt felülmúlni, de itt nem erről van szó. Én valami jót vártam, és szégyen ide vagy oda, hogy ilyen túlzásokba esem, de nem érdekel, zseniálisat kaptam.  Művészetet, értő olvasókat, kiváló zenét, fontos gondolatokat és színészeket. Az ember elszokik az ilyesmitől a mindennapokban.

Az adaptáció,  mert amit látunk, az nyilván nem a regény kivonata, hanem A Karamazov testvérek a mostra, a huszonegyedik század magyar emberére alakított- öntött változata. Két órára Dosztojevszkij figurái kivetkőznek a poros könyvlapokból, leülnek közénk, előveszik a gitárt vagy leteszik a gitárt, és mondják, éneklik azt, amit mi is szeretünk vagy gyűlölünk ebben az életben, ami minket is felőröl, ami minket is foglalkoztat, ami minket is gyilkos indulattal vagy szeretettel tölt el, és amibe már más is, de hamarosan mi is belehalunk majd.

A színpadra kerülő szöveg, ami Faragó Zsuzsa dramaturg, Laboda Kornél rendező, és az előadásban részt vevő színészek közös munkája, úgy marad eredeti és hamisítatlan Dosztojevszkij, hogy közben nagyon is mai gondolatok kifejezésére lesz alkalmas – egyszerre tud szórakoztatni és gondolkodtatni. Ritka kincs a színpadon. Ugyanakkor nehéz volna pontosan meghatározni, mi is az, ami a színpadon történik. Talán mondanám jeleneteknek azt, amit láttunk,  szinte stand up comedy jelleggel, ahol a szemünk láttára, minden különösebb kelléket, jelmezt és eszközt nélkülözve, változnak a színészek azzá, akivé csak akarnak. Mint a kaméleonok: egyik pillanatban még apa, a másikban már nő. Itt mindent a színészek és a nézők közös képzelete teremt. Nagyon szimpatikus.

A kiváló színészi játékon kívül az előadásból leginkább a zenét szeretném kiemelni. Ez a négy fiú,  Adorjáni Bálint, Jankovics Péter, Lazók Mátyás és Orosz Ákos, nemcsak nagyszerű színészi játékával, hanem a saját maguk által írt dalokkal is elvarázsolják a nézőt. Viccesek, komolyak, meghatók, szeretnivalóan emberiek, testvéreink nekünk  ők a Zűrben, amit egyébként általában életnek szokás nevezni.

Nagyon remélem, hogy ezt az előadást még sokáig játsszák, mert  aki megnézi, igazi színházat lát igazi színészekkel.