Milos Forman – és minden idők – egyik legsikeresebb filmalkotása máig nem veszített erejéből,  teljes pompájában ragyog, pedig idén (egészen pontosan szeptember 19-én lesz) harminc éve, hogy először nézhettünk szembe az öreg Salierivel, és hangzott fel Wolfie eszelős röhögése – nevezzük őt most csak így, ahogyan a filmben Stanzi legtöbbször szólítja. A névnek (és néhány más érdekességnek) később még nyomába eredünk.

Először azonban lássuk a történetet

Legrövidebben talán úgy foglalhatnám össze, hogy a középszer felismeri a zsenit – és beleőrül. A szokásos életrajzi megközelítés helyett az Amadeusban a kor- pálya- és vetélytárs Salieri szemszögéből tekintünk a zeneszerzőre, az ő csodálattal, elragadtatással, irigységgel és féltékenységgel teli nagyon is emberi nézőpontjából. Így rajzolódik ki a történet és épül tovább a már egyébként is hatalmas Mozart-kultusz.

Ami az őrületet illeti, természetesen nem lehet eldönteni, hogy melyikük a bomlottabb, a megszállottan alkotó zseni vagy a lassan-lassan az aljasságig megkeseredő udvari komponista, de azt végig érezhetjük, hogy kettejük találkozása biztosan ott van a Zenetörténelem Legbalszerencsésebb Egybeeséseinek top tízes listájában.

A storyboard lényegében már 1830-ban elkészült, Alekszandr Szergejevics Puskin írta meg kis tragédia formában a Mozart és Salieri-t.

Ez a mű képezte aztán az alapját Rimszkij-Korszakov azonos című egyfelvonásos operája librettójának is, amit 1898-ban mutattak be Moszkvában. [Érdekességképpen itt egy archív darab, orosz nyelvű televíziós feldolgozás: http://www.youtube.com/watch?v=ilw7oIkrDj4 itt pedig egy élvezetes magyar: http://www.youtube.com/watch?v=TZ2ACui-ElA]

Az Amadeus cím Peter Shaffertől származik, aki ugyanerre a puskini alapra írta meg a maga színdarabját. Az ősbemutatóra öt évvel a film előtt, 1979-ben került sor a Londoni Nemzeti Színházban.

Shaffer darabjai egyébként a hatvanas évektől kezdődően gyakran örvendtek filmes feldolgozásnak, ő írta többek között a Follow Me!-t (nálunk Ki megy a nő után? címmel hozták, Carol Reed rendezte 1972-ben a főszerepben Mia Farrow-val), és a híres-hírhedt Equus-t, amiből Sidney Lumet készített mozit 1977-ben Richard Burton és Peter Firth főszereplésével.

Így kerül tehát a csizma az asztalra egy lapra Puskin, Shaffer és Forman az orwelli évben, 1984-ben, amikor elkészül a film.

Wolfgangerl, Wolferl, Amadé

Ami az Amadeus megnevezést, sőt a teljes Wolfgang Amadeus Mozart-ként való emlegetést illeti, ezt csupán a „hódolatteljes XIX. századnak” köszönhetjük – írja Stefan Siegert elsősorban illusztrációi miatt szórakoztató, kizárólag eredeti levelezésen alapuló életrajzi könyvében a Mozart, a mágikus muzsikusban.

Ha máshonnan nem, Siegerttől tudhatjuk azt is, hogy Mozart a leveleit, darabjait, adósságleveleit Wolfgang Amadé-ként szignálta, és ahogy más téren, úgy saját megnevezése tekintetében sem habozott egy percig sem, ha játékra nyílt lehetősége.

Teljes anyakönyvi nevét – Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus – latinból kifordítva is használta, például Wolfgang de Mozart, Hohental lovagja, a fizetőházak barátja- vagy Wolfgang Amadé Rosenkranz, a malacfarok lovagja-ként. Szellemesen nevezte magát Wolfgangus Magnus corpore parvusnak is (kistestű nagy Wolfgang), mindennek tetejébe a család Wolfgangerlnek, hitvese, Constanza Wolferlnek nevezte, így azt hiszem, joggal vonja le a tanulságot Sigert: „Az utókor ellenben máig olyan néven illeti, amilyet sem ő sem a kortársai soha nem használtak”. Így járt. És mi is.

Amadeus a vásznon és a rizsporos kulisszák mögött

Azt, hogy ebben a filmben a díszlet-jelmez-smink mennyire rendben van, kiválóan megmutatják az Antonio Salierit alakító  F. Murray Abraham egymást váltó öreg és fiatalkori jelenetei, s ezek szerencsés találkozása a kiváló színészi teljesítménnyel – meg is kapta érte az Oscart.

Az Akadémiát annyira nem hagyta hidegen az Amadeus, hogy a filmnek 1985-ben kiosztott, összesen 8 Oscar-díj között ott van a legjobb smink, legjobb jelmez, legjobb rendező és legjobb fényképezés is.

Tom Hulce-t is jelölték a legjobb férfi mellékszereplőnek járó elismerésre, ő viszont ezt sajnos nem zsebelhette be.

A Constanzát alakító Elizabeth Berridge még ennyit sem kapott, ahogyan a tenyérbemászóan dilettáns II. Józsefet zseniálisan hozó Jeffrey Jones sem.

No de, díjak ide vagy oda, ahhoz nem fér kétség, hogy Milos Forman filmje legalább három kiemelkedően katartikus jelenettel ajándékozza meg a nézőt (gondoljunk bele, hogy ma, ha egyet kapunk egy filmben, már örülhetünk), és ebbe nem számolom bele a kifejezetten zenei pillanatokat. Mindezeket számosan végigelemezték már, úgyhogy helyettük álljon itt egy közel nyolcperces anyag a forgatásról, méghozzá az egyik legkedvesebb, keveset emlegetett, de annál jellemzőbb epizód felvételéről – újra és újra: