Hamvazó szerdával, azaz március 5-ével – uszkve tíz nap múltán – legördülnek a bordó bársonyfüggönyök, és véget ér az idei farsangi periódus. Az utolsó pillanati apropón igyekszem fontos tanácsokkal szolgálni, tanulságokat leszűrni, nemde a jövendő mulattságokra vonatkozóan is, még akkor is, ha a viking kollégák szerint ma-szombaton (február 22-én) finisel a világ, pontosabban eljön az istenek alkonyát hozó Ragnarök, és akkor beköszönt a „viszlát, és kösz a halakat” állapota. Ennek dacára próbálkozom, aztán holnap megbeszéljük a történteket – vagy éterlényi mivoltunkban, vagy a helyi kocsmában némi feszültségoldó folyadék társaságában.

Egyszerűség-kedvelő ifjonti koromban abban a szilárd tévhitben éltem, hogy a februári farsangolások célja a lerészegedés, amikor álorca mögé bújva, mintegy szimbolikusan is elrejtve kilétünket, arabeszkes cicomákat kölcsönzünk lépteinket (tántorgunk, mint a lőtt szarvas), és bátor hanghordozással vonjuk kérdőre az empire stílusú bútorokra emlékeztető biztonsági őröket. Óh nem, bohó Pistike, intem magam magam a főm érettsége jogán; a maszkarádé és mulatság pusztán keret és apropó, hogy párt válasszunk, és későbben a házasság guillotine-ja alá hajtsuk buksinkat.

A cinizmus hangját a mindmáig sajgó magány indukálja, vagyis azok közé tartozom, akik a megvetett nász – és fentebb megidézett francia célszerszám – kigúnyolásában jeleskedtek. Hogy aztán a nyilvánosságtól elzárt pillanatokban befaroljanak az első vécébe, és zokogva bukjanak a Crepto-gurigákra, miszerint „engem nem szeret senki”, jaj, jaj. Bizony, felebarátaim, a gúnyolódás éppoly maszk, mint amiket a bálokon hordanak. Az ember társaslény, olyannyira, hogy közös ősünk, Ádám – isteni segédlettel – még az öncsonkítástól (lásd: oldalborda) sem riadt vissza, hogy a paradicsomi pókereknek valós izgalma legyen, magyarán partnerre, társra vágyott. (A kígyó már csak biológiai adottságai miatt sem alkalmas erre, bánatában évezredekkel később figyelmét a média felé fordította, és jó ideje – többek között – olyan nyálkás produkciókkal próbálkozik, mint a „valóság-show-k” fedőnevű legalizált prostitúciók.)

Szóval, az ember – ha férfi, ha nő – a mulatságokon elsősorban társkeresést folytat, különösen, ha még egyke. A párok helyzeti előnyt élveznek, legfeljebb bedőlnek a kígyó csábításának, és liezonokba bonyolódnak, amik után nem győzik visszaállítani az eredeti állapotokat, vagyis: bekunyerálni magukat a másik kegyeibe. Az akciózás azért sem feltétlenül célravezető, mert a fess szmokingban keringőző álarcos úriemberről kiderülhet, hogy valóban az operaház fantomja, és első adandó alkalommal elfűrészeli a kristálycsillárt. Vagy nem hárpiának öltözött madám derekára fonódik szénlapátolásban megfáradt dolgos két karunk, hanem az illető nőnemű hölgy valóban a mitológia szárnyas húsfaló lénye, aki az első villanyoltáskor, a „szabad a csók!” felkiáltás idején ajkunkba nem érzéki kacérkodásból harap, hanem mert éhes.

A magányosan bálba igyekvő sorstársakat nem tudom mindent igényt kielégítő praktikákkal ellátni, pláne, hogy a mutatvány – a becsajozás – maradandóan, hosszú távon idáig nem hozott eredményt, az azonban biztos, hogy az ápolt külső, ezáltal a jó megjelenés alapvető. Zuhanyozzunk bátran, és alkalmazzuk a fogkefét. A dezodor használata nem kötelező, de ajánlott, az viszont alapszabály, hogy bármilyen bizonyítékot is nyújt, a mosakodást nem helyettesíti, és az első rock & roll okozta erős igénybevétel során az izzadtság átmaródik az illatanyagon (ha a fürdőt kerültük, mint politikus a tényeket). Én láttam már olyat, hogy a bálozó legény a toalettben az üzemegység vécéfrissítőjével üdítette magát célravezetőre, ez a legrosszabb megoldások egyike, de a sors keze kiszámíthatatlanul keveri a lapokat, s láss csudát, emberünk becsajozott (vélhetően ebben segített neki az akkor dúló, krónikus orrdugulással járó influenza-járvány).

Ebből is következik, hogy az a legfontosabb: legyünk önmagunk. Vállaljuk hülyeségeinket, orrszőreinket, domborítsuk ki értékeinket, ami nem pusztán és feltétlenül az American Express hitelkártya lobogtatását jelenti (bár ki tudja). Ha így teszünk, és Fortuna is mellénk szegődik, nem teljesül be rajtunk a modernkori átok: minden nap húzza le utánad a vécét a Hanna Sural doktor.

A lényeg tehát, ha eddig nem lett volna világos, ha még nem tudnák: báli szezonra jár, mi több, ugyebár már mindjárt vége is van. Ha meg bál, akkor maszk. Ne feledkezzünk meg róla. Hamis arcot nem csupán a februári mulatságok szerelmesei öltenek Rióban, Velencében vagy Mátészalkán, álorca mögé bújik a terrorista és a kommandós, az egyiptomi múmia és Belfegor, de az originális abszinttól belegelt delikvensek határozottan állítják, hogy magának az ördögnek is van maszkja.

Ugyan nagy keletje – és nyugatja, hehe – van az Osama bin Laden- és a Szaddam Husszein-maszkoknak így fársáng idején, ám ne legyenek kétségeink, az ördög – bár egyfelől rajong az olcsóságokért (lásd: a fentebb megidézett valóság-show-kat) – mégsem butítja le magát odáig, hogy kínai hendméd maskarákba bújjék. Pláne, hogy, mint mondják, bennünk lakozik.

Maszkot az ember hord, és most keresztül példálózhatnánk a történelmet, hogy már az ősember is hajlamos volt az alakoskodásra, különösen, amikor odahaza, a barlangban a házsártos asszonyállat arról érdeklődött, miért nem bontott mamutot hozott a vadászó ura, de tekintsünk ehelyütt inkább a ma feneketlen sötétjébe.

Az arc (a személyiség) titokban tartása, az inkognitó egyes szakmák nélkülözhetetlen velejárója. Egy bankraboló például a klasszikus időkben harisnyát húzott a buksijára, a méret stimmelése végett történhetett, hogy a nyurga bűnözőknek nyurga cicababáik, a mackósabbaknak meg Zsanuária szerű szekrényeik voltak. Mára azonban jelentősen túlhaladtuk a hőskorszakot, főképpen, hogy a több esetről tudunk, amikor munka közben felszaladt a szem, s a bűnöző kénytelen volt körömlakkot kérni valamelyik áldozatától, hogy a harisnyáját megreparálja; a cicanadrág rövid tündöklése, majd bukása után rögvest a símaszk következett, ami tulajdonképpen egy sötét sapka, szemkörnyéki nyílással. E maszk mind a mostani percig nagy sikernek örvend, olyannyira, hogy nem csak a bűnből élők, hanem a bűn üldözői is előszeretettel viselik. Minden kommandós ezt húzza infraszemüvege alá, a Fradi B-közepet is ilyen takarásban közelítik meg (naná, majd még egymásra ismernek), és a keceli Pista bácsit is ebben rohamozzák meg, amikor az első kiló cukrát rászórja a bugyogó trágyalére, amit mi később Kékfrankosként ismerünk.

Amennyiben valaki misztikus-rejtélyes megjelenésre bazírozik, különösen a nagyobb hatás kedvéért, ugyancsak álarc mögé bújtatja az igazit. Így tesznek a Sikoly-sorozat részenként cserélődő tinédzsergyilkosai, vagy maguk a nagy klasszikusok, Jason, Myers, Kruger (a pengekezű). Bár utóbbi kivétel, mert speciális megjelenését nem a maszk, hanem a felismerhetetlenségig összeégett pofája adja, mintegy élő figyelmeztetésként, ne tessék dohányozni az ágyban, mert nem csak hogy rákot okoz. A legismertebb filmes maszkos férfi Zorro, aki előszeretettel, lendületesen és mániákusan kasírozza monogramját a drága drapériába és ellensége ruházatába, személyében valószínűleg az első graffitis alkotót tisztelhetjük. A női maszkosok között Belfegor, az életre kelt egyiptomi gonosztevő a listavezető, akinek kifejezéstelen és éppen ezért félelmetes maszkjától az egész ország rettegett a hatvanas években, hogy aztán az új mozis változatban hülyére röhögje magát. Tegyük hozzá, a franciák azért tudnak, ha akarnak, a Vidocq tükör-álarcos rémsége alaposan felborzolta az idegeket, amikor szűzi leányok friss vérével akart szert tenni a halhatatlanságra.

A maszk tehát örök és halhatatlan. De feltétlenül óvakodjunk a farsangi bálokban, ha idegen lépnek hozzánk, és szörcsögve arról érdeklődnek, hová dugtuk az állomás terveit. Könnyen meglehet ugyanis, hogy tényleg Darth Vader molesztál minket, az meg nem túl jó, merthogy vele van az Erő.

Kedvenc mini-könyv a nyakba

A maszka és a jelmez nem feltétlenül fontos kiegészítője annak, hogy időlegesen megváltozott énképünket ezeken a mulatságokon a világ értésére adjuk. Zseniális megoldást jelentenek – és nemcsak a szezonális búfelejtés alkalmaira – a kedvenc könyvünkből készült nyakbavalók. Irodalombarátoknak praktikus, hogy ne mondjam: kötelező mutatvány. Szép, ötletes, nagyszerű. Mintákat itt lehet találni.