A nálunk 2012 nyarán bemutatott Bel Ami – A szépfiú megtekintésével több okból is mostanáig  kellett várnom. Legelőször is igyekeztem kibekkelni a Robert Pattinson-őrület tekintethomályosító időszakát. Aztán az elkerülhetetlen összehasonlítás miatt több kedves filmemet szándékosan nem néztem újra ez idő alatt, hogy amennyire lehet, frissen álljon előttem ez az alkotás (aztán mégis összevetettem, de erről később). Szerettem volna a lehető legtisztábban tekinteni rá, és – bevallom – szeretni is. Beilleszteni a kosztümös kedvenceim sorába. Utóbbi sajnos nem sikerült.

Legnagyobb várakozásom Uma Thurmannel volt kapcsolatos, a jó öreg Uma, aki már a Veszedelmes viszonyokban (Dangerous Liaisons – Stephen Frears, 1988) is olyan jól domborított. Most egy középkorú, rendkívül okos, hideg szépség szerepében láthatjuk viszont, és nem mondhatom, hogy ne lenne a szerep testhezálló, valami mégsem stimmel – ahogyan az egész filmet, úgy az ő játékát sem éreztem meggyőzőnek. Amit Uma itt mutat, az sokkal inkább kimódolt pózok gyűjteménye, amiből több évtizedes rutinnal felvillantja a közepes és jobb darabokat, mint valódi színjátszás.

Ez az okos nő egyébként Madame Forestier, egy párizsi újság szerkesztőjének felesége, aki többet tud és nagyobb befolyással bír a társaságban, mint a legtöbb férfi. Férje egykori katonatársaként mutatja be neki Georges Duroy-t, akit azonnal szárnyai alá vesz és újságírót akar belőle faragni. Semmi szex, csak a karrierre szabad koncentrálni (az majd csak a férje halála után, de akkor rogyásig). Ugyanakkor az ifjú figyelmébe ajánl néhány ugyancsak befolyásos, ám elhanyagolt feleséget, akik nyilvánvalóan nagyon örülnének, ha hébe-hóba felkeresné őket.

Így kezdődnek a paraszti származású, szegény, de a társaság hölgy tagjai szerint őrületesen jóképű Georges (aka Bel Ami) kalandjai a világ legerotikusabb fővárosának – amelyet számos jelenetben Budapest alakít – felsőbb köreiben, legelőször is az elbűvölő Clotilde (Christina Ricci) fűzője és szoknyája alatt.

S ha már Ricci, ő volt számomra a film legkellemesebb meglepetése. Játéka egészen természetes, túlzásoktól mentes, apró gesztusai mindenütt jó helyen adják a pluszt az összképhez, és valóban, a legszebb képek szinte mind az övéi. Valószínűleg sok férfinéző emlékezetébe égett be, ahogyan a titkos szerelmi fészekben meztelenül nyúlik végig a habselymes ágyon, szép, akár egy festmény.

Ugyanezek sajnos nem mondhatók el Kristin Scott Thomasról, aki pedig alkatilag szintén tökéletes lehetne a férjét soha meg nem csaló, visszafogott feleség szerepére, akiből egyszerre feltörnek az évek óta elnyomott érzékek – csakhogy mindezt nem tudjuk elhinni neki. Nincs benne ugyanis az a kis parázs, az az elfojtás, az az ördögiség, amitől a karaktere az volna, aminek itt lennie kell: őrülésig szerelembe esni képes asszony.

[A karakterek megfeleltethetők egyébként a Veszedelmes viszonyok-belieknek: Uma itt tulajdonképpen Glenn Close szerepét játssza, érzésem szerint kifejezetten utal is a karakterre (de látnunk kell, hogy Glenn ebben sokkal, fényévekkel jobb), Christina Ricci a 88-ban még bájos és fiatal Umáét (legalább annyira jól, sőt árnyaltabban), Kristin Scott Thomas pedig az elcsábuló Michelle Pfeifferét (itt összehasonlíthatatlan a két alakítás, Michelle ugyanis élete egyik legjobbját nyújtotta a Frears-moziban, és tényleg – tehát a valóságban is – összejöttek Malkovich-csal a forgatás alatt, ami, lássuk be, behozhatatlan előny egy szerelembeesésről szóló filmnél).]

A főbb szereplők közül a végére hagytam a fő-főt, az ügyeletes szépfiút, Robert Pattinsont, aki sajnos szintén nem győzött meg. Szépnek szép, egyes jelenetekben (dühös-őrjöngőkben például) egyenesen remek, de mindent összevetve dolgozni kell a nézőnek is. Úgy látom, ez a fiú – aki egyébiránt nagyszerűen zenél és énekel -, még nincs a színészi eszköztárának teljes birtokában. Sajnos túlságosan sokszor találkoztam az arcán ugyanazzal a kifejezéssel, ugyanazzal a szájszél-rándulással, szemöldökfelhúzással, ez gépiesnek hat.

Pedig annak idején ki ne kapta volna fel a fejét a kis Cedric Diggory-ra a Harry Potterben, kinek ne jutott volna eszébe, hogy ezzel a fiúval márpedig kezdeni kell valamit. Talán éppen ez is volt a fejlődésének gátja: a Twilight-saga jó szemmel észrevette, aztán beszippantotta (interjúkban maga is bevallotta, mennyire megviselte ez a hirtelen jött népszerűség), és azokban a filmekben bizony nem sok dolga volt azon kívül, hogy olykor szenvedő, máskor pedig iszonyúan-elszánt-veszélyes-ám-titokzatos tekintetet villantson a tinilányokra. Mondhatjuk úgy is, hogy Jaaaaaaames Deaaaaaans.

Ahogyan korábban említettem, a teljes filmmel kapcsolatban érezhető valamiféle hitelhiány, talán túl sokat akar, talán nem lehet egy Maupassant-regényt ennyiben összehozni, talán én vártam sokat a sztároktól, nem tudom.

Díszlet-jelmez dolgában pazar, a fényképezés mégis sok ziccert kihagy, alig-alig találkozunk friss megoldásokkal, habár az enteriőrök sok mindenért kárpótolnak.

A Bel Ami – A szépfiú tehát nem tud olyat dobni, mint a Veszedelmes viszonyok, a két rendező (Nick Ormerod és Declan Donnellan) egyike sem egy Milos Forman, tehát olyat sem  nyújtanak, mint a Valmont (1989),  azt már talán mondanom sem kell, hogy olyat, mint a Rochester grófja (Laurence Dunmore – 2004), végképp nem. A film szép különben, mint Bel Ami, és talán így hirtelen ennyi az egész.