Távol álljon tőlem, hogy számmisztikai elmélkedésbe fogjak, esetleg a tizenkettes szám néprajzi, népmesei jelentőségét firtassam egy könyv kapcsán, maradjunk inkább annyiban, hogy Forgách András tavaly év végén a Libri Kiadónál megjelent vékonyka kötetében pont tizenkét nőnovella kapott helyet.

A jó magyar irodalmi hagyományokat követve a szerző előre megfontolt szándékkal bújik nők bőrébe, és  mesél.  Jó, mondom mindjárt, nem egy Csokonai (Lili), meg nem is egy Lónyai (baronessz), de hát ez van, az ornitológusokkal se lehet bírni mostanában, meg a baronesszek ideje is lejárt.

Az a baj, hogy nőként (bocsánat, Nőként) egy kicsit bajban vagyok ezekkel a történetekkel. Amikor olvasni kezdtem őket, először rögtön arra gondoltam, jaj, szegény, szegény Forgách András, hát ezt látja a nőkből.  Aztán úgy a könyv közepe táján magával ragadott a szöveg, na igen, érzelmi cunami, a világ és benne a Nő mint megmagyarázhatatlan csoda, ez ismerős volt. A végén aztán megint elbizonytalanodtam. Tényleg ilyen kiismerhetetlenek vagyunk? Tényleg ilyen bizarr érzelmi hullámverésben éljük a mindennapjainkat? Valóban ilyen felfoghatatlan és indokolhatatlan döntéseket hozunk?

Azt hiszem,  ez nem így van, még akkor sem, ha sokszor én magam sem értem a nőket (bocsánat, a Nőket). Mégis, ha valóban odafigyelünk a másikra, akkor nemektől függetlenül is egy kicsit jobban a döntések és a reakciók mögé láthatunk. Úgy érzem, ahol a szerző képes volt erre az empatikus erőfeszítésre, ott kifejezetten jó és magukkal ragadó novellák születtek. Mint mondjuk A madár külsejű kutya, aki szereti a hazáját, A habfürdő vagy az Apró, kozmikus félreértés. Ahol nem, ott inkább csak a káosz marad utóíznek, de nem baj, vannak ilyen napok, ilyen nők, ilyen helyzetek.

Egyébként a viszonylag gyakran fellelhető kifejezésbeli és gondolati panelek mellett (vagy ellenére) is élvezetes olvasmány Forgách András novelláskötete, bár az írásokat semmiképpen nem tanácsolnám komolyan venni bármely nemhez tartozzon is az olvasó. Arról nem is beszélve, hogy nyilván nem érdemes belőlük bármiféle végleges következtetést levonni a nők (bocsánat, a Nők) természetét illetően, és a könyvre mint a női lélek megértésének kalauzára tekinteni. A 12 nő voltam egyes szám első személyben mesél, de ezek az elbeszélések mind felfokozott érzelmi helyzetekben, a valóság, a logika határait kitágítva  mutatják be elbeszélőjüket. Leginkább ez az a mozzanat, ami összeköti ezeket a novellákat. Szívbefőtt. Talán meglepő, de Forgách írásai engem mindvégig az AE Bizottság zenéjére és ef. Zámbó István szürreális, sajátos világot teremtő képeire emlékeztettek. (Különösen arra, amit mi annak idején síró törpe-befőttnek hívtunk magunk közt.)

Aki  kedvelte valaha, vagy a mai napig is kedveli a Bizottságot, az nagy valószínűséggel értékelni fogja a Forgách András kicsit polgárpukkasztó, kicsit naturális, kicsit túl őszinte stílusát.  Aki viszont nem vevő az ilyesmire, annak nem biztos, hogy ez lesz a kedvence a tavaly megjelent kortárs kötetek közül.

12 nő voltam.
Egy – aki egy eszkimóhoz megy feleségül
Kettő – aki az űrben akart csókolózni…
Három – akit legjobb barátnője meggyilkolásával vádolnak
Négy – aki a BudapestPárizs járaton lefogy 25 kilót
Öt – aki bemártja, azt, akit a legjobban szeret
Hat – aki újra találkozik 12 élettel korábbi karmikus szerelmével
Hét – aki tud nemet mondani
Nyolc – aki egy orosz bankárba zúg bele Szentpéterváron
Kilenc – aki egy hétig állt mozdulatlanul tütüben
Tíz – akinek rendőr volt az apja
Tizenegy – akinek négy anyja volt, de egyik se vallja be melyikük szülte
Tizenkettő – aki egy széthasított fejű férfit szeretett.

(Fülszöveg.)

Könyvadatok:

• Libri Kiadó, 2013
• Budapest
• 232 oldal
• ISBN 9789633102442
• A könyv a Moly.hu oldalán

Tarts velünk a Facebookon! »