Úgy tűnik, az ember, ha filmekről, főleg ha a kritika és/vagy az ismerősök által az egekbe magasztalt filmekről van szó, nem lehet elég óvatos. Mostanában hiába vagyok résen, mégis belefutok olyan filmekbe, amikre nem csak a belépőjegy több, mint ezer forintja kidobott pénz, hanem (még annál is bosszantóbban) a moziban eltöltött idő is életem veszteséglistájára került. Különösen fáj azonban, ha ez az időveszteség meghaladja a két órát.

Múlt héten kritikusi ajánlásra és baráti unszolásra megnéztem A Wall Street farkasát, de bárcsak ne tettem volna. A sok pozitív megnyilatkozás után engem is meglepett, mennyire nem tetszett a film. Jó, nem annyira rossz, nem rohantam ki sikoltozva az első tíz perc után, de számomra abszolút középszerűnek bizonyult. Bevallom, egyetlen oka volt, hogy végignéztem: kíváncsi voltam, mi sül ki ebből a három órás, villódzó monstrumból. Sajnos azt kell mondjam, semmi. Pedig Isten bizony gondolkodtam még pár órát a filmen később is.

Mégis mi bajom ezzel a valós történeten alapuló, nagy sikerű filmmel, ami az IMDb-n az elérhető tíz pontból az igen szép teljesítménynek mondható 8,7 pontot kapta? Elég sok minden. Legfőképpen az, hogy rendkívül felszínesnek érzem. Szerintem ugyanis ennek az egész pénzcentrikus, szinte fantasybe illő brókervilágnak pusztán a felszínét vakargatja meg a rendező, Martin Scorsese. Tudom, nyilván van,  akinek érdekes az ilyesmi, biztos van olyan néző, akinek leesik az álla a csúnya és erkölcstelen brókerek túlhajszolt, orgiába és drogokba fulladó élete láttán, és aki elalél attól, ha meglát  x>6 meztelen prostit egy filmben, plusz legalább ugyanennyiszer elhangzik a punci szó is, meg mindenféle káromkodások, hogy a korlátlan kokainhasználat elképzelt mámoráról már ne is szóljak. Hűha. És?

Úgy tűnik, nagyjából ez A Wall Street farkasa. Egy akciós All Inclusive Való Világ nyaralás  valami világvégi kis faluban, ahol a jacuzziba sajnos már belehánytak az előző turnusban, a napozó lányokat meg jobb, ha csak penicillin injekcióval közelítjük meg. Ez volna a realizmus? Nem. Ez valami más. Előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból elkövetett filmrendezés. Kár. Ráadásul, a néző iránti maximális tiszteletlenséget elárulva és egyszerűen indokolhatatlanul – három órában.

De hogy jót is mondjak, azért a főszereplő Leonardo DiCaprio tényleg jól alakítja a morálisan kiüresedett, szex- és drogfüggő Jordan Belfordot. Legalább ennyi. Nem egy Oscar-nyi a szerep, de rendben.

Szinte önkéntelenül adódik a lehetőség, hogy párhuzamot vonjunk a kortárs Belford és Fitzgerald hasonszőrű karaktere között. Számomra szomorú volt látni, hogy míg Gatsby/Fitzgerald nagyon is képes az önreflexióra, képes szembesíteni az olvasót a kor morális válságával, addig erre Belford alkalmatlan. A film azt a hamis képzetet keltheti néhány nézőben„ hogy a Belford-féle modern élet képzelt császárai képesek kívülről látni önmagukat, képesek átlátni életük abszurditását, a valóságban azonban ez nem történik meg.

A Wall Street farkasa pornónak kevés, tényfeltárásnak semmi, morális példának gyenge, fricskának meg erőtlen. Nem tudom, lehet, hogy van olyan néző, aki a film alatt ötször orgazmusközeli állapotba jut, és ráébred, hogy benne is ott lakik a rosszfiú, és akinek ez éppen elég is arra a napra. Legyen.

Erről a világról (mármint a Wall Streetről) szerintem jóval pontosabb képet ad, és többet elmond az általam olyan nagyra tartott Margin Call, valamint Charles Ferguson dokumentumfilmje a Bennfentesek (The Inside Job), persze az is igaz, hogy azoknak a filmeknek van mondanivalója is, nem csak marketingje.

Ja igen, és még valami. Törpenövésű emberekkel célba dobálni nem vicces. Meg még egy csomó dolog nem vicces. Akkor sem, ha van, aki ezen röhög a hátunk mögött.