Vendégoldalunkon ma Gregoria Hill írását olvashatjátok Bächer Iván: Ruccanások című könyvéről .

Majdnem úgy volt, vagyis úgy is volt, hogy ez a könyv nekem nem tetszik. Ízlésembe vág a témája, gyűjtöm is az utazó írókat, nem csak klasszikus, hanem mindenféle alternatív meg nem létező stílusban, ezért ezt választottam a könyvtárban direkt. Erre nem tetszik… Ezt több Molytárssal közöltem is legörbülő szájjal, hogy ez milyen cikin jön ki. Milyen már Emlékolvasásos eseményen azzal előruccolni, hogy örülök, hogy részt vehettem, és R.I.P., de sajnos ez nem volt jó. És képzeljétek, a végére meg jó lett.

Én nem mondom, hogy nem az én előítéletességem volt az egyik oka a veszekedésemnek az Ivánnal. De tényleg úgy voltam vele, ha még egyszer elmondja, hogy mennyire utál utazni, akkor írok neki, hogy akkor ne írjon utazásos könyvet már. De persze immár kinek. Írok én.

Én például meg szeretek utazni, csak nemigen szponzorál senki, úgyhogy ritkán jut ki. Aztán meg ha még egyszer leírja a kedves édesapja bölcsességét, miszerint az ember nem megy olyan helyre, ahol nincs neki dolga, akkor is írok neki felindultan. Ha kell a túlvilágra.

Általában véve konferenciaturistáknak hívom, félrebiggyesztett szájjal, azokat, akik csak akkor mennek, ha dolguk van (és fizeti valaki emiatt). Én mélységesen hiszek a rekreáció jogában, abszolút tudok cél nélkül barangolni, sőt cél nélkül utazási célt választani is, utazást megszakítani csak azért, mert van ott egy stadion, vagy valami, ahol semmi dolgom a klasszikus értelemben. PLÁNE ha még hozzávesszük, hogy ő nem száll fel repülőre, én meg akár minden nap is, csak szponzor kérdése.

Szóval innen indultunk, szerintem innen elég nehéz közös nevezőt találni. A könyv közepe felé kezdett az Iván gyanús lenni, még nem dobta le a konferenciaturista billogot, de már alakult. A (cseh)szlovák személyvonatos hozzáállás kicsit billentett, én is direkt személyvonattal mentem Ostravába rockfesztiválra a fílingje miatt, ötszáz átszállással no-name állomásokon (ötszáz sörrel), egy napig az ötórás rapid megoldás helyett. Aztán a könyv végefelé meg az Iván azért ment el személyvonaton Párkányba, mert ott hátha király még a resti. Ennél a résznél itten megszerettem. Ja, hogy neki ott dolga volt. Tesztelni a Párkányi restit, mi? Utazott az Iván. Lazán. Sztrapacskáért meg még fogásonként korsó sörért. Hát ez majdnem olyan, mint mikor én kiszállok stadont nézni. Ja, hát végül is nekem is az egy dolgom. Ha így vesszük a dolgot.

Még persze nem tetszett, hogy néha ebben a rövid könyvben oldalakat szán arra, hogy minek a kilója hány euró/lej/korona stb. Mondjuk ez nem is érdekel, meg nem is időtálló információ.

Emiatt vontam le csillagot, és el fogok még olvasni Ivánt, molyos ajánlásra. Ezzel most végül is megbékéltem. Mivel elutazott Párkányba enni.

• Ulpius-ház
• Budapest, 2007
• 176 oldal
• ISBN: 9789639752269
• A Ruccanások a moly.hu-n
• Happlap a Rukkolán