Kampókéz

Gyermekkorunk zabolátlan és őszinte hordajellegéből adódó bajok élét a kétségbeesett szülők változatos és gazdag bestiáriummal igyekeztek tompítani. Mumusokkal, vastartalomban bővelkedő matrónákkal, csúf törpékkel és gnómokkal pirítottak ránk. Kinek-kinek vérmérséklete, társadalmi státusza szerint – munkás, paraszt és értelmiségi – megvoltak a maga bejáratott rémei. Csupán egyetlen baljós alak ívelte át a szociális szakadékokat, és rémisztette észre a dühöngő ifjúságot. A mumusok királya, a parkőr.

kampokez-gonoszhalott-nyitokepValószínűleg a korai szocialista városi legendák egyik első (na, jó, második) rém-szülötte volt a parkőr (rögvest a népvezér után). Tipizált alakja egy görbedt, de ereje teljében lévő aszott vénember fenyegető képét idézi elénk. Sötét és misztikus figura, aki a játszóterek körül ólálkodik, hogy az ártatlan, a kavicsról a fűre tévedő léha és az állam és a rend – a párt – szentségét tagadó futballozó ifjúságot móresre, avagy kesztyűbe dudálni tanítsa. Az állami propagandagépezet igyekezett mosdatni a szerecsent, az Égig érő fű (amelynek egyébként semmi köze az akut marihuána-függők génkísérleti vágyálmaihoz) jóravaló Poldi bácsija éppen annyira a párt agyafúrt agitprop osztályának volt a kreálmánya, mint a Hazafias Népfront. Egykori gyakorló gyerekek tudják jól, angyalszárnyú parkőr nem létezett, sokkal inkább villás farkú, ként lehelő, ördögpatás aggastyánok cserkészték be a mit sem sejtő ifjonti népeket a parkban.

Eufemisztikusabb változatban: a gyepmester megkülönbözető jegye a karján viselt, mit ad isten, szinte kizárólag vörös színű karszalag volt, szürke és jelentéktelen ruháján ez a stigma különbözette meg őt a többi, ártatlan, jóravaló unokát terelgető parki nagymamától és nagypapától. Jelvényét előszeretettel húzta fel alattomban, amikor áldozatait már becserkészte, amikor már elég közel osont a figyelmetlen csordához. Ekkor vette elő pusztító erejű kézifegyverét, a szúrósvégű botot, amely nemes egyszerűsége dacára – vagy éppen ezért – a fegyvernem leghatékonyabb képviselőjének számított. Az Elbától keletre elterjedtebb harci eszközként vetették be, mint a kalasnyikovot.

Állunk, ijedten
Állunk, ijedten

A parkőrt beteges vonzalom fűzte a pöttyös gumilabdákhoz, azok sátáni kacaj közepette történő felszúrása – utólag belátva – orgazmus-közeli állapotot idézett elő nála. A gumi-laszti durranása, a levegő ijedt sistergése dermesztő és elrettentő zeneként szolgált számára, mondhatni: muzsika volt füleinek. A döfés, akárha a szívünkbe hatolt volna, s a parkőr ezt érezte is, sátáni kéjjel, vigyorogva pislantott ránk, miközben kampós botját az ernyedt plasztikban megforgatta.

A kipukkasztott labdák mennyiségét tekintve biztosra vehetjük, a parkőrt darabszámra fizették, bár a korabeli bennfentesek szerint fondorlatos tevékenységét merő élvezetből végezte. Frusztrálta az eleven élet minden formája, ha fizikailag alkalmas lett volna rá, valószínűleg a közterületek korosabb és erősebb látogatóit is megtámadta volna, a cekkerek zacskós tej tartalma csábító célpontnak tűnhetett számára. Gyermeki lelkünkben a hiénához hasonló vonásokat véltünk felfedezni benne, aki addig marcangolja zsákmányát, amely az ezer foszlányra nem szakad.

A védekezés ellene – lopakodó életmódja miatt – igen nehézkes volt, őrszemek állítása jelentett némi biztonságot, ám sajnos, az őrök zömmel a focizásra teljességgel alkalmatlan, fél szemükre letakart kortársakból lettek, akik átmeneti testi fogyatékosságuk okán nem tudták a rájuk bízott feladatot maradéktalanul ellátni. Csekély védelmet nyújthatott a drágább (mű-) bőrfocik használata, a csehszlovák könnyűipar remekei sem bírtak azonban a parkőrből áradó démoni erővel és elszántsággal, pusztán néhány pillanattal hosszabbították meg az elkerülhetetlen véget.

A botja. Fülét se mozgatja
A botja. Fülét se mozgatja

Szégyen a futás, de hasznos – barátkoztunk meg kénytelen a szocialista rendszer opportunizmusával. Veszve hagyni a labdát, kiváltképp a futás segített – jaj a kövéreknek –, hogy túléljük a találkozást a szörnnyel, s hogy elkerüljük a feliratkozást kopott jegyzetfüzetébe: a halállistára. Aki ugyanis rávésetett, számolhatott vele, hogy másnap az iskolában előveszik a gyep – a köz vagyona – anarchista rongálásáért, a nagyszüneti csapatgyűlésen pedig szégyen szemre kiállhatott az intézmény teljes grémiuma elé, hogy így teljesedjen be a megaláztatás. Az otthoni atyai pofonok már csak tompa utórezgéseknek számítottak, s könnytől homályosult tekintetünkkel életünkben először megízleltük az emberi lét örök szenvedését.

Reszkessetek, betörök
Reszkessetek, betörök

A parkőrök botjaitól ments meg minket, ó, uram – sóhajtottuk végül a szobafogság magányában. Imánk a rendszerváltással meghallgatásra talált, de amit az úr egyik kezével adott, a másikkal elvett, s immár deresedő fővel, de a hajdani gyermeki remegéssel kezdtük suttogni félve a szót: közterület-felügyelő.

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s