Izabella Carranza tárcanovellája

Apám olyan ember volt, aki szerette a földet. Nem a sajátját, nem a szomszédét, nem a Kővágőszőlős mellettieket, nem a legenyeieket, csak úgy általában a földet. Megfigyeltem, hogy az ilyen ember széttárt ujjai közt úgy pereg át a föld, hogy minden titkát azonnal elárulja neki. Nem úgy, hogy akkor mennyi a péhá, meg a mész számszerűleg, hanem hogy ebbe aztán búzát nem érdemes, meg hogy akkor ide talán valami gyümölcsfát.

Én csodáltam apámat ezért a képességéért. Sokszor láttam gyerekként, vagy lehet, hogy nem sokszor, de az a kevés alkalom megmaradt bennem, ahogy áll, morzsolja a földet, és a távolba néz. Akkor arra gondoltam, visszavágyik északra, egy másik föld illatára emlékszik, a másik föld tapintására, de ma már nem tudom. Az is lehet, hogy nem vágyott sehova, talán csak egy kertre, ami az övé, talán csak egy kis földre, amit minden reggel elmorzsolhatott volna az ujjai közt.

Apám nagyon szeretett volna kertet, de sosem lett neki saját, ezért eljárt másokéba, ha hívták, segíteni. Volt érzéke a földhöz, nyilván mert szerette, és mert, nem is tudom, de azt hiszem, a föld is viszontszerette őt. Vannak ilyen emberek.

Ment, ha hívta valaki, ásni, gazolni, ültetni, kutat fúrni, alapot ásni. Leginkább szívességből, mert ha földhöz kellett érni, apámnak volt kedve. Aztán ahogy öregedett, már nemigen adódott ilyen munka, maradt a betonrengeteg, a kerttelen városi élet, és csak nagy néha, ha anyám öccséhez mentek a hegyre, akkor hajolt le, vett a kezébe egy marék földet, és amíg morzsolta az ujjai közt,  valahova messze bámult. Délre nézett, mert arra adódott a kilátás, de északra gondolt.

Ha jó lett volna, ha használt volna embernek egy kert, akkor apámnak biztosan jót tett volna, mert szerette és becsülte volna a földjét, és minden benne lakó növényt vagy állatot.

De úgy lett, hogy életében nem jutott neki saját kert, csak halálában, akkor is csak egy picike. Annyi föld épp, amennyi kényelmesen körülölel egy emberi testet, amennyibe gyökeret verhet egy bokor vagy éppen húsz tő árvácska, mikor minek van szezonja, és amennyire ráfér temetés után a sok koszorú egy verőfényes januári délutánon. És mert apám sosem volt nagyravágyó ember, neki ennyi elég is lett.

Én is szeretem a földet. Nem úgy persze, mint ő, nem értve, csak rácsodálkozva, és szeretek a kertjében dolgozni, mert bár tulajdonképpen nem értek a növényekhez,  ültetni jó. Amikor ültet az ember, bele kell nyúlnia a földbe, éreznie kell a puha és meleg rögöket az ujjai közt, a más testén fényesre hízott giliszták hirtelen, ijedt menekülését, meg a földet behálózó gyökerek makacs nemeresztését, és a tüske hirtelen szúrását is – éreznie kell az élő földet. Aki nyúlt már frissen ásott földbe puszta kézzel, az tudja, mit érezhet az ember testébe nyúló sebész, és minden bizonnyal átéli azt a szégyenlős tiszteletet is, amit élő élőt tapintva mindig is érez.

Amikor apám kertjében vagyok, arra gondolok, bármennyire is szeretem az övét, én nem vágyom földre, és ha egyszer lesz, inkább szavakból lesz a kertem.

Nézd meg, mi van a címlapon! »