Mi az a semmi? Nem mindegy, hogy ezt a kérdést hétköznapi, természettudományos avagy filozófiai értelemben szeretnénk megválaszolni.

Ha hétköznapi értelemben, akkor azt mondhatjuk, a semmi az, amikor a valami hiányzik. Ha fizikai értelemben, akkor a hétköznapi semmi tudományos és kényelmetlen vákuummá lesz, ez már egy másmilyen tulajdonságokkal rendelkező semmi. Ha kémiai semmink van, az nincs is. Ontológiai lehetetlenség. A kémia nem ismeri a semmi fogalmát. (A biológiát pedig már meg sem említem.) Ha pedig filozófiai meghatározását szeretném adni a semmi fogalmának (vö. nihil), akkor hosszú oldalak sűrűn teleírt sorai közt kellene bogarászni a semmi után.

Mivel az ember már csak olyan, hogy valami választ azért előbb utóbb talál a kérdéseire, inkább arra kell odafigyelnünk, mi az a kérdés, amit felteszünk;  például egy családregény elolvasása után.

Borbély Szilárd új regénye után az emberben nagyon sok kérdés megfogalmazódhat, de talán az egyik legfontosabb az, hogyan lehet a könyv által leírt nincstelenségben, kitaszítottságban, semmiben mégiscsak felnőni, embernek maradni, megőrizni valamit abból, amit hagyománynak, szokásrendszernek hívunk.  A másik nagy kérdés az, hogyan lehet mindezt úgy megfogalmazni, hogy az olvasó számára a ma – tárgyaktól és ingerektől – túlzsúfolt világában relevánsan, érdeklődését fenntartva, mesélje el egy család történetét.

Az első kérdésre adandó válasz megtalálásához tanácsolnám elolvasni a regényt. A második kérdés megválaszolásához esetleg tanácsolnám újraolvasni a regényt. Nem, nem viccelek. Én azt hiszem, Borbély Nincstelenekjét legalább kétszer kellene elolvasni egymás után.  Elsőre az ember indulatból olvassa a szöveget, viszi előre, löki ez a furcsa, zárt világ, amiből, mint egy sodró patakból, alig lehet kilépni. Másodszor már talán a nyelvezetre, az írástechnikai finomságokra is alkalom adódik rácsodálkozni.

Borbély Szilárd története egy sajátos, zárt, feszes szociodinamikájú közegben játszódik.  A ma emberének ez a közeg szinte felfoghatatlanul steril, (vagyon)tárgyaktól mentes, ahol a semmi kézzel fogható, köznapi értelemben itt most szinonimája a pénztelenségnek, az éhségnek, a reménytelenségnek, a tetveknek, a szobakonyha döngölt, időnként felöntött, földes padlójának, a téli hidegben elmozduló kapcának, a szinte üres levesnek, a fűtetlen szobának, a falnak forduló gyerek kétségbeesett könnyeinek. A semmi nagyon is olyas valami, ami fájdalmat tud okozni, különösen akkor, ha egy gyerek szemén keresztül nézzük.

Persze önmagában ettől a témaválasztástól a Nincstelenek még nem feltétlenül lenne az idei év egyik legjobb, ha nem a legkiválóbb, magyar regénye. A történet mit sem érne az író által zseniálisan használt tájnyelvi szövegkörnyezet és fogalmazási kultúra nélkül. Egy percig nem tudom állítani, hogy elfogulatlan vagyok Borbély regényével kapcsolatban, hiszen azt az én nagyanyámról és nagyapámról írta apám. Egész pontosan írta volna apám, ha úgy dönt, regényt ír a gyerekkoráról. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a regény nyelvezete egyszerre autentikus, drámai és magával ragadó.

Van tehát egy jó történet, adva van hozzá a megfelelő írói eszköz, de még mindig nem mondtuk meg, mitől nagyszerű ez a könyv. Ezzel természetesen lehet vitatkozni, de engem az varázsolt el, ahogyan Borbély Szilárd a nincsben, a kitaszítottságban, a peremlét kilátástalanságában is, minden semmi ellenére is fel tudott mutatni valami fontosat. Azt, ami akkor is megtartja az embert, amikor a semmi vákuuma összeroppantani látszik a mellkast – a hitet. Nem az embernek önmagába vetett hitéről van itt szó, hol van az az első néhány korgó gyomorral végigvirrasztott éjszaka után, a Kicsi elvesztése után, a munkanélküliség keserű napjai után? Sehol. Az önbizalom, az önmagunkba vetett hit a nincstelenség első hetei után vonyítva menekül. Ha férfiak vagyunk, legtöbbször az első kocsmáig, ha nők, a súrolókeféig, ha gyerekek,  a fal felé forduló sírásig.

Nem ez az a hit, amit a nincstelenségben meg lehet őrizni.  A nincstelenségben csak a transzcendens hitet lehet megőrizni. Csak az Örökkévalóba vetett hittel lehet kitölteni azt a világot, amiben egyébként végül semmi más nem is maradt már meg: se család, se munka, se társadalmi szolidaritás, se semmi.

„Üljünk asztalhoz”, mondja még egyszer. Meggyújtja a gyertyákat.  Anyám a gyertyaláng fölé hajol. Eltakarja az arcát. Behunyja a szemét. A szeméből könny csordul. Nem törli le, végigmondja az áldást.

Apám leveszi a szekrény tetejéről a kalapot. Fejére teszi. Feláll, a kezét kiterjesztve elmondja az áldást. Rosszul tudja, mert nem tanították meg neki. Csak ahogy hallotta gyerekként, félreértve a szavakat, úgy mondja. Aztán megesszük, amit a föld adott és a szavak megszenteltek. Figyeljük az ízeket. A keserű a legerősebb.”

• Borbély Szilárd: Nincstelenek
• Kalligram, Pozsony, 2013
• 328 oldal
• ISBN: 978 808 101 7063
• Adatlap a moly.hu-n
• Adatlap a Rukkolán