Detroit leállt, de az ikonikus járgányok velünk vannak. Négy évtizedet átölelő szubjektív válogatás a legszebb amerikai autókból – harmadik rész: az 1960-as évek.
Az 1960-as évek cetlijei, csak úgy, hanyag emlékeztetőül: Vietnám, Disznó-öböl, Berlini fal, atombomba, sőt atomsorompó-egyezmény, űrverseny, Prágai tavasz, Gagarin, Holdra szállás, Woodstock.
Amerika nagy figuráival is elég sok minden történt ebben az évtizedben, főleg hullottak:
JFK színre lépett, vitázott egyet Nixonnal (1960), elnök lett (’61), meggyilkolták (’63-ban, egy Lincolnban… erre még visszatérünk!), Marilyn ragyogott és meghalt (’62), Malcolm X pártot alapított (’64), lelőtték New Yorkban (’65), 1968-ban megölték Bobby Kennedyt és Martin Luther King Jr.-t is, persze nem egyszerre. Elvis él.
Ebben az évtizedben lépett fel a Beatles először Ed Sullivannél, tagadta meg Ali a vietnámi háborúba vonulást, vette fel Bob Dylan az első lemezét. Az elején elkészült a Psycho, a végén a Diploma előtt és a Szelíd motorosok.
Az amerikai autók – a cikksorozat valódi főszereplői – pedig soha nem látott hosszúságokat értek el, miközben az évtized közepére lassan mind elvesztették a fecskefarkaikat, mondhatni, ez volt a gyermekkor vége. Elérkezett a nagy, szögletes tepsik, az izomautók és pónik ideje.
Rögtön 1960-ban megszületett egy igazán lélegzetelállító, mai napig legendás Chevrolet, az Impala második generációja. Ez a modell már ellapuló, de még hangsúlyos, karaktert adó farokrésszel (ami a tervező szerint sirályt szimbolizál… egy impalán… törődjünk bele), az 50-es évekhez képest visszafogott dizájnnal, ám évről évre javuló adatokkal rendelkezett.
Így még nem is mond túl sokat:
De, ha megnézzük hátulról a kicsikét, főleg pirosban…
…rögtön a homlokunkra csapunk, hogy ja, igen, kezit csókolom!*
A videón megtekinthetjük, hogy jön ki a lakótelepi garázsból és még a motorháztető alá is bekukkantunk:
Az Impala Sports Coupét 333 dolcsi felárért 5700 cm3-es (335 LE) motorral is lehetett kapni, (V8, persze), és a tisztelt vevők választhattak 4 vagy 3 fokozatú kézi, vagy kétféle automata váltó közül.
Még ugyanebben az évben hozta ki az egyik utolsó fecskefarkas modelljét a Chrysler is, a 300F– t a betűsorozatban. Ezt a járgányt is először hátulról érdemes szemrevételezni, a sokat támadott, pótkeréktartónak látszó dizájnelem miatt. Egyesek szerint ez egy kukatető, mások vécéülőkének látták 1960-ban. Pótkerék nem volt alatta, ez biztos:
Viszont nagyon szép az egész oldalán végigfutó fecskefarok, és a hátsó lámpa kialakítása, illetve mindent összevetve a hodálysága, ami ebben az évtizedben kötelező, sőt a következőben is az lesz. Ami miatt mégis a tunya negyvenesek autójának tartották, például az az újdonsága volt, hogy az első ülések ajtónyitásra automatikusan kifelé fordultak (és hátul is fotelülések). Nem vicceltek a kényelemmel az amerikaiak sosem:
Olyan apróságokat tudok még mondani róla, hogy belülről állítható tükör, nyomógombos automata váltó, 6800 cm3-es V8-as, 225 km/h végsebesség, tuningolt változatnál 304 km/h (barátunk a forgatónyomaték), viszont légkondit, azt csak valami brutális felárért adtak bele.
A korlátozott kiadású Chrysler betűsorozat utolsó darabja 1965-ben a 300L volt, úgyhogy most kicsit előreugorva az évtizedben vetünk egy pillantást rá is, mert egy egészen letisztult, szép autóról van szó:
Hagyjuk is magunk mögött a Chryslert, hajtsunk tovább a sárgaköves úton:
Nekem a Buickom a Riviéra.
A kedvenceim között is kiemelkedő helyet foglal el az 1964-es Buick Riviera (meg egy, a 70-es évekből majd), amiért annyira rajongok, hogy még egy tevét is elneveztem róla régen, amikor virtuális állatok gondozásával múlattam az időt. Talán nem is kell semmit mondani, csak nézni a képeket…
…de majd mondok, csak tekintsük meg bordóban is, olyan szögből, ahonnan jobban látszik a merész eleje…
…és vegyük észre, hogy gyakorlatilag nem létezik olyan szín, amiben ez az autócsoda ne mutatna jól:
A ’64-es modellt 7000 cm3-es V8-as hajtotta, amiből 360 LE-t is ki lehetett hozni. A hátsó mélyedések teljesen funkció nélkül valók, csak a látvány kedvéért kerültek az autó oldalára, és a következő évben már le is radírozták őket.
Eközben tombol a pónimánia, kihagyhatatlan az 1967-es Ford Shelby Mustang GT500, alighanem az egyik legjobban eltalált, máig imádott Mustang:
A modellben 360 LE-s 7000 cm3-es V8-as volt, igazi luxus-sportkocsinak számított.
De számomra a legeslegcsodálatosabb ebben a kategóriában a Chevrolet Corvette Stingray, abból is az 1969-es:
5400 és 7000 cm3-es motorral választhatták a tisztelt vásárlók, ezzel 350-500 LE birtokába juthattak. Megjelenik a 3 fokozatú Turbo HydraMatic váltó.
Egy néhány évvel ezelőtti, budapesti találkozón egy igen csinos (ha jól emlékszem, vörös) hölgy csapatta ilyennel (feketével) – minden más támpont híján őt innen üdvözlöm.
Végül rákanyarodunk az elején ígért legendára: a Lincoln, amiben lelőtték Kennedyt.
Sok fantáziadús urban legend táplálkozik ebből a vitathatatlan tényből: John F. Kennedy egy 1964-es Lincoln Continentalban lelte halálát.
Az 50-es évekről szóló részben már említettem a Continental modellt, de azt hiszem, hogy a 64-es a legigényesebb, legletisztultabb a Continentalok között, aminek minden darabja egy 200 fázisból álló ellenőrzésen ment keresztül, mielőtt elhagyta a gyárat. ’64-ben egy 7000 cm3-es V8-as hajtotta, 320 LE-t tudott.
Az ominózus elnöki járgányt (amely egy hosszított változat volt) a Fehér Ház évi 500 dollárért bérelte a Fordtól, és a merénylet (sokkoló videó itt) után is megtartották, kiszolgált két következő kormányt, közben ellátták tetővel, majd a Henry Ford Múzeumba került, ahol máig megcsodálható.
Különlegessége volt többek között a hátranyíló hátsó ajtó, valamint szériában járt hozzá szervókormány, elektromos ablak, fabetétes belső borítás és vákuumos ajtózár, ami a motor indításával egy időben működésbe lépett.
Kattintós:
_________
*van az a vicc a nőgyógyásszal, aki zavartan bólogat, amikor egy barátja felesége a rendelőjében felkeresi, hogy persze hogy megismeri, de csak amikor a vizsgálóasztalon látja, kiált fel, hogy ja, kezit csókolom!
GITTEGYLET 