Detroit leállt, de az ikonikus járgányok velünk vannak. Négy évtizedet átölelő szubjektív válogatás a legszebb amerikai autókból – első rész: az 1940-es évek.
Azt, hogy oda az amerikai álom, nem tőlem halljátok először (azt hiszem, odavolt az már azelőtt, hogy én egyáltalán mondhattam volna bármit), és azt sem, hogy ennek egyik, talán legszimbolikusabb bizonyítéka az amerikai autógyártás fellegvárának, Detroitnak összeomlása. A kialakult helyzettel, az ide vezető úttal itt most nem kívánok foglalkozni, viszont mint rajongó, örömmel nézek a visszapillantóba – ami az autókat illeti. A magamfajtának (aki a kezdetektől fogva időnként átlapozza a V8 használt autó rovatát, szájtátva bámul a találkozókon, minden Cadillacnél megáll fotózni stb.) ezek a járművek igazi csodának számítanak, és nem az álomról van szó, illetve nem Amerikáról.
Technológiai fejlődés az életigenlés szolgálatában – nekem nagyjából ezt jelentik ezek az autók. A vonalaikkal, a tágasságukkal, az anyagaikkal, azokkal az alapfelszereltséghez tartozó kiegészítőkkel (az ötvenes években!), amik Európában néha még ma is extrának számítanak, nem feledve a kort, amelyben létrejöttek, ami miatt többek között a környezettudatosság sem kérhető számon rajtuk.
Vessünk tehát néhány pillantást a szubjektív visszapillantó tükrömbe, lássuk a nagy kedvenceket (a teljesség igénye nélkül, ahogy mondani szokták) – nemcsak Detroitból.
1940-es évek
Tucker Torpedo 1948-ból, a meglepetés erejével. A Tuckerek Chicagóban készültek, elég rövid ideig. Preston Tucker álomgyáros volt, bele is bukott, habár minden autóját el tudta volna adni, annyira szenzációsnak számított. (Egy pereskedés áldozata lett.)
A legszélesebb nyomtáv például ezé a modellé, emellett kivételesen jó kanyarodási tulajdonságokkal rendelkezett, féktávja nagyjából fele a korabeli átlagos járgányokénak.
Az, hogy meghökkentő, nem is kérdés. Hogy szép – szerintem – az sem. Az autó eleje egyik korábbi modelléhez sem hasonlít, három kerek fényszóróval, amik egyébként a kormány mozgását követték (kanyarfényszóró, hm…).
Ebbe a kocsiba egy módosított helikoptermotort szereltek bele, ami állítólag elég hangos volt, és lassú, hiába a 9700 cm3. Szóval ilyenkkel gördültek az újépítésű kertvárosok felhajtóira a kalapos-felöltős úriemberek a negyvenes évek végén – na persze nem sokan, a gyár bezárásáig összesen 37 autó készült el, később önkéntes munkások még 14-et összeszereltek a meglévő alkatrészekből. (Érdekességként itt egy Renault CV4 1948-ból.)
Buick Roadmaster 1949, avagy a szépség fokozható. Ezt az autót sokan jól ismerhetik a Rain Man (Esőember) című filmből. Ez az a bizonyos kocsi, amit Charlie Babbitt nem vezethetett, amíg élt az apja, viszont Raymond minden adatot tud róla (és „remekül” vezet).
A csodálatos külső egy soros, 8 hengeres motort takart (5200 cm3, 150 LE), a 70-es sorozatú szedánt kétsebességes, automata váltóval szerelték, és több, mint 18 ezer darabot készítettek belőle.
Habár a krémszín is jól áll neki (és a szellőzőnyílások is szebben látszanak az oldalán), azért szerintem feketében az igazi. Ilyen csinos hátulról:
Meggyszínben is pompázatos, nézzünk szembe a tényekkel:
A modellt a GM egészen 1994-ig gyártotta, számos átalakításon ment keresztül, de talán a legszebb, legikonikusabb ez a ’48-as autójuk volt.
Kattintós:
GITTEGYLET 
“Detroiti alkony a visszapillantóban (1.)” bejegyzéshez egy hozzászólás