Óriásit tévedtek azok a bolíviai hadseregben szolgáló katonák, illetve az utasításokat adó feletteseik, akik 1967. október 9-én, Che kivégzése után abban bíztak, hogy mindkét kezének levágásával és a halotti maszk elkészítésével megfosztják minden jelentőségétől, teljesen és örökre elpusztítják, törlik a jelenből és az emlékezetből.

Ernesto Rafael Guevara de la Serna életében minden adott volt a legendává váláshoz, az erőszakos halál pedig végleg megerősítette a piedesztálon.

Amikor utoljára találkozott a gyermekeivel, nem fedhette fel kilétét. Felesége természetesen tudta, hogy ő az, de a kislánya Aleida, nem – így emlékszik rá:

„Mi nem tudtuk, hogy ő az, merthogy az öreg Ramónnak volt álcázva. Öt és fél éves voltam… Bevertem a fejem az asztalba. Azonnal a karjába vett… Azt mondtam anyámnak: Mama, el kell árulnom egy titkot. Azt hiszem, ez az ember szerelmes belém.”

Ez a kis történet nekem két dologról szól. Egyrészt arról, hogy a gyerek ragyogóan érzi, ki az, aki igazán szereti, és Che ilyen szempontból úgy működött, ahogyan a legtöbb (lányos) apa, másrészt arról, hogy egy vérbeli forradalmárban elsősorban (mindenek előtt/fölött, mindennel kapcsolatban) a szeretet dolgozik, vagy még helyesebb, ha szerelmet írok.

Alighanem a legerősebb érzelem, ami előre vihet egy embert – ami vihet. Alapvetően normális dolog, ha nem akarjuk kockára tenni az életünket egy eszméért, de szerelemben és háborúban más a helyzet. A forradalom pedig  szerelemből vívott háború.

„Engedtessék meg nekem, hogy a nevetségességet is kockáztatva kijelentsem: az igazi forradalmárt a szeretet vezérli. Lehetetlen elképzelni egy forradalmárt, akiből ez az érzés hiányzik.“

– mondta Che, és ne felejtsük el, hogy a spanyol a szeretetet és a szerelmet ugyanazzal a szóval jelöli: amor.

Tizenegy év. 11. Ha megállunk egy pillanatra, és belegondolunk, hogy mit tettünk az elmúlt tizenegy évünkben, kicsit közelebb kerülünk ahhoz, hogy felfogjuk annak a valódi jelentőségét, hogy mit jelent ennyi ideig egyetlen eszme, egyetlen fontosnak tartott cél érdekében dolgozni. Ennyi ideig munkálkodott Che Guevara a kubai forradalom ügyén. De nem beszélhetnénk igaz ügyről, ha számára mindaz, amiért küzdött egyetlen országra vagy népre korlátozódott volna. Argentinként Kubában lényegében mindig is az egységes Amerikáért („ugyanolyan latin-amerikai hazafi vagyok, mint bárki más”), a gazdasági függetlenségért, a szellemi és anyagi szabadságért ment előre – nem csoda, ha ma már egyenesen a szabadságharcos szinonimájaként használjuk a nevét – ezért volt kész síkra szállni Kongóban is. (Ottani sikertelenségét is képes volt leckeként feldolgozni, ahelyett, hogy kudarcként élte volna meg.)

„Ha megremegsz a felháborodástól, valahányszor igazságtalanság történik a világban, az elvtársam vagy.”

Ki mondaná, hogy nem? Nem?

Legalább ennyire aktuális a gondolat és a tudás szabadságának eszméje, miszerint mindenkinek joga van megszerezni bármilyen tudást, és a jelen társadalmi berendezkedésben az állam feladata ezt biztosítani. Az oktatásért (lényegében a mindenki számára elérhető tudásért) harcoló forradalmár vagy politikus legnagyobb erénye, hogy alapállásként kezeli a valódi egyenrangúságot, mert tökéletesen látja, hogy ezzel nem csak jogot de felelősséget is ad, és hogy ettől – ha csak nem önös a cél – nincs miért tartania. Saját helyének és szerepének megítélésével kapcsolatban így beszélt a Havannai Egyetem hallgatóihoz:

„Nekünk az a feladat jutott, hogy rettenetesen nehéz körülmények között vezessünk egy országot, és ez öregít és áldozatokkal jár… De nem végeznénk jól a munkánkat, ha nem tudnánk, hogy eljön az ideje annak, amikor abba kell hagynunk. Egyik kötelességetek a sok közül, hogy megteremtsétek azokat az embereket, akik majd felváltanak minket.”

Tudjuk róla, hogy gyerekkorától fogva rendszeresen és sokat olvasott. Ismerte a nagy vallások könyveit, olvasott filozófiát, a szépirodalomban is otthon volt (ő maga is írt verseket). S hogy mennyire nem hagyta hidegen az irodalom és általában a kultúra alakulása – egyáltalán, mennyire bízott ezek erejében -, azt remekül mutatja a hatvanas évek derekán Dar es Salaam-ból a kubai oktatási miniszternek küldött levele,  amiben a Szovjetúnióból érkező silány tartalmú könyvekre panaszkodik, s velük kapcsolatban megjegyzi: „már nagyon sokat tettünk, de egyszer majd gondolkodnunk is kell.”

Ha megpróbálom magam elé vetíteni a Che által elképzelt jövőt (egyenrangú, gondolkodó emberekből álló társadalmat), óhatatlanul egy idealista ember képe is kirajzolódik előttem, aki ezzel együtt válik szimpatikussá:

„És ha azt mondják rólunk, hogy romantikusak vagyunk, hogy javíthatatlan idealisták vagyunk, hogy a lehetetlent képzeljük el: akkor százszor is azt kell felelnünk, igen, ilyenek vagyunk.”

Az emberiség természeténél fogva persze a nagy eszmékért vívott harcok, a nemes ügyek forradalmai gyakorlatilag mindig időszerűek. Ma, 46 évvel a halála után szívesen megkérdezném, mit gondol most, mint gondol rólunk, a kialakult és alakulóban lévő rendekről, rendszerekről, azokról a dolgokról, amiket tettünk, teszünk és mindarról, amit azóta hagytunk történni.

[a cikkhez Hilda Barrio – Gareth Jenkins: Che Guevara legendája c. könyvét használtam fel – idézetek, képek]