Behajtani tilos

196., 11., 625.

Na most, az rendben van, hogy nem akart rosszat. Én sem akartam. Én persze idejönni sem akartam, őszintén tettem volna az egészre, ha otthagynak a házban. A kutyának se ártok, erre elég hamar rájöttek. A magas fickó állandóan azt mondta, hogy minden rendben lesz. Mintha magamtól nem tudnám.

Aztán jött ez a nő. Kezdettől fogva ott volt az arcán a segítőkészség, egészen pontosan az arca meg a kis szemüvege közé ékelve. Szerencsétlen. Kedves. Van ez a ki tudja honnan eredő, oktalanul áradó jószándék, amitől abban a pillanatban megőrülsz. Ha nem a bolondokházából jött volna (nem, bocs, szanatóriumból), ordítva zavartam volna el, de hát ilyenkor az ember jobb, ha hallgat a józan eszére. Különben még a végén tényleg bolondnak hiszik.

Kussoltam, méregettem, nem tetszett. A keskeny szájával mondogatta, hogy jól van, vihetek mindent, mondtam, hogy igazából csak a könyveket meg a cipőket akarom. Jól van, mondta (nekem az életben ilyen idegesítően senki nem mondta még, hogy jól van, egyáltalán, hogy lehetne jól, amikor durván beavatkoznak az életembe, pedig papírom van róla, hogy nem vagyok közveszélyes, és ha magamra nézve az vagyok, ahhoz ugyan mi közük van, és egyébként is, ki nem az) meg hogy van hely, apám gondoskodott rólam, egész kis lakosztályom lesz, így mondta.

Lakosztály, hát eldobom az agyam. Egészen hülyének nézett. A magas fickó meg úgy beszélt hozzá, mintha valami jótündérhez szólna, aki mindjárt megváltja a világot, de legalábbis engem. Timea. Timea, kedves, lenne szíves még azt meg tenni, hogy… és sorolta neki, hogy miket kéne megtennie ezzel kapcsolatban. Az ezzel, az én voltam, vagyis az én ügyem, a problémahalmaz, a megoldandó feladat, amit én jelentek.
Timea kedves, lenne szíves a fejét a mosogatóba hajtani, ameddig a húsvágó bárddal elválasztom a koponyáját az első nyakcsigolyájától?
Dehogy mondtam ilyet. Úgy éreztem, hogy az idő nem alkalmas viccelődésre. Nem sok mindent tudok, de azt nagy nehezen megtanultam, hogy mikor szabad viccelni. Szinte mindig.

Ültem a fülesfotelban, néztem az erdőt, mert addigra egészen közel költözött a teraszhoz. Karnyi törzsek még csak, a föld csupa levél, gyönyörű, érett vilmoskörte színű levelek, gyümölcsillatú, erdőillatú az egész kert, szinte hallom, ahogy a tönkökből rakott tűzre dobok egy-két gallyat, pattog majd télen idebent, de addigra én hol leszek. Ülök majd a kis lakosztályomban és nézem a nem tudom mit, gondoltam.

Most már tudom, nézem a fűtőtestet rejtő, valaki által valahol szépnek gondolt, halvány barackszínűre lakkozott burkolatot, várom, hogy jönnek a kórházi szárnyból és mondanak valamit, mondjuk, hogy nem vakul meg a bal szemére, vagy ilyesmi.

Nem értettem, hogy miért nem érti, hogy ne segítsen. Nem mondtam semmit, az igaz, és láthatóan nem tudtam kialakítani a rendet. Annyit eldöntöttem, hogy az alsó polcokon lesznek a cipők, fölöttük a könyvek, de csak néhányat vettem elő, hetek teltek el.

Ha nem halad, majd rászánunk egy napot, megcsináljuk, mondta Timea. Fenyegetett. Nagyon féltem, hogy egyedül fogja megcsinálni. Hozzá fog nyúlni, ki fogja bontani a dobozokat, fel fogja rakni a polcra a könyveket, legrosszabb esetben ábécérendben vagy nagyság szerint, mert mit érdekli őt, hogy Az általános és bioszervetlen kémia A vajszínű árnyalat mellé kerül, vagy Gépnarancs A halál és az iránytű A pokol tornáca… mit törődik ő ezzel. Fogalma sincs, hogy a mozdulat, amivel a könyvet kézbe veszi máris megváltoztatta a világot, mert benne van az olvasás lehetősége, és ami benne van, az már megfordult a fejünkben, és nem tudjuk, hogy miféle szövevényes de nagyon is következetes események láncolata juttat el minket minden egyes önkéntelennek vagy véletlennek tetsző mozdulatunkig, hogy a vágyról, a cselekvést megelőző legtisztább állapotról ne is beszéljünk, amikor még minden a saját lényege, semmivel sem sértettük meg a rendjét, amikor még mi is tudatában vagyunk a legfontosabbnak, de nem rontottuk el, s majd amikor megtesszük, nem győzzük minden erőnkkel visszaterelni abba a mederbe, amiből végül is mindig – minden megélhető időnkben, minden keserű, ujjongó, elragatatott és csendes időnkben – meríteni akarunk. Ezért hát elolvassuk, ha már kézbe vettük, s ezzel egy új kört nyitunk, hogy visszakonvertálhassuk a szemünkön és agyunkon és talán a szívünkön keresztül az egészet ugyanoda.

Azt hiszem, Timea ezeket nem gondolta végig. Ahogy arra sem gondolt, hogy miféle szövet az az egyelőre számos mondat, mint például „Itt akarok maradni, mert itt vagyok” „…és ha valaki valami fontosat akar kitalálni, hát biztos, hogy onnan bentről származtatja, mert te is bentről jöttél ki, amikor a világra jöttél…” „Egy nap jöttek, és végigkérdeztek valamennyiünket, hogy halálunk esetén kit értesítsenek.” „Nem unod? Ez a dolgom.” „Elég volt a fagylaltversekből, amik álomba sírják magukat az elme hűtőszekrényében.” „Megnő a ház, összenyomnak a falak.” „…egy pont után már csak a képzeletünkre hagyatkozhatunk” – szóval nem gondolt rá, még csak nem is gyanította talán, hogy miféle információkat találok a százkilencvenhatodik, a tizenegyedik vagy a hatszázhuszontödik oldalakon.

Eltörtem a kezem. Egyszerű baleset volt, soha nem törött még el semmim. Megbotlottam és legurultam a lépcsőn, valahol az alján éreztem a reccsenést. Azonnal átvittek a kórházi szárnyba. Két napig tartottak bent, figyeltek, mint egy kísérleti patkányt, ahelyett, hogy már aznap este visszaengedtek volna a szobámba. Ezt a két napot használta ki Timea, hogy kipakoljon a dobozaimból. Annyi esze volt, hogy a polcra nem tette fel a könyveket nélkülem, egyszerűen csak kirakta, nagyság szerint tornyokba rendezte a szobám padlóján. Körös-körül a tátongó üres polcok.

Amikor beléptem, ott állt a helyes kis tornyok előtt, talán még mosolygott is, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy fulladok. Nem is lett volna baj, azt hiszem, semmi nem történt volna, jó, talán kiabáltam volna, vagy elküldöm csendben és utána ordítok bele a vécékagylóba, ha nem mondja, hogy kicsit rendbe szedegette őket. Elég sok meg volt gyűrődve, mondta. A lapok. A lapok sarkai néhány oldalon. Kihajtogatta őket. Alighanem az összeset. Volt rá két teljes napja, szinte látom, ahogy ott ül a kis széken és gondosan kisimogatja a könyvlapokat, és egyszer, egyetlen egyszer sem jut eszébe, hogy megnézze, mi van rajtuk.

Pont a gyönyörű, magassarkú Gallianóm akadt a szabad kezembe. A legdrágább cipőm, apámtól kaptam. Alkalmat se keresett, csak úgy hozta egy este. A formája olyan megkapó, hogy szívesebben nézegettem magam előtt az asztalon, minthogy hordtam volna. Mire ráeszméltem, hogy a kezemben tartom, Timea már görnyedten kuporgott a földön, ujjai közül sötét levet csorgatott a bolyhos szőnyegre. Azóta itt ülök, nincs kedvem elölről kezdeni a munkát. Nincs kedvem enni, inni, megkeresni, se megtalálni a behajtott lapokat. Nézem a rácsozatot a fűtőtest előtt, pedig tudom, ha felemelném a fejem, egy egészen kellemes kis parkot látnék.


Nézd meg, mi van a címlapon! »

Advertisements

196., 11., 625.” bejegyzéshez ozzászólás

    1. Ez már ilyen szállóige lesz. 😀 😀 (Én vizualizáltam különben. Egy novella, amit az ablaküveg gittjébe kapart bele a szerző. Az ablak egy belvárosi/külvárosi/havas/napsütéses utcára néz egyébként.)

      Kedvelés

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s