Film Nouveau avagy a látvány vonzásában – Gravity

Gravity

A Roundhayi kerti jelenetek és a Lumiére fivérek állomásra érkező vonata óta mára kétségtelenül sok celluloid átfolyt már a vetítőkön. A mozi, a film a huszadik, huszonegyedik század emberének sztenderd kikapcsolódási formájává vált, és mint minden újdonság, és mint minden vizuális impulzus, megteremtette a lehetőséget arra, hogy egy új művészeti ág alakuljon ki. És látá Isten, hogy a filmművészet jó.

A kezdeti technikai iszapbirkózás azonban nem tűnt el nyomtalanul az évtizedek során, ma éppúgy küzd a filmes szakma, mint annak idején, csak most nem a hang és a kép összecsiszolása, nem a színek használata jelenti a kihívást, hanem a digitális technika, a számítógépes animáció vagy éppen a háromdimenziós ábrázolás. De hát az ember már csak ilyen, soha semmivel nem elégszik meg, soha semmi nem elég jó, és igen, mi mindig mindenben a határokon túlra szeretnénk eljutni. (Majd egyszer biztosan megtalálják az ezért felelős gént is, amit kénytelenek lesznek, Buzz Lightyear Génnek elnevezni.)

A filmkészítésben a rendezők útjai már a kezdeti problémák leküzdése után szétváltak. Hol az emberi életút felén, hol máskor.  Vannak és voltak filmkészítők, akiket inkább a filmek látványában, a képekben rejlő lehetőségek foglalkoztattak, mások számára inkább a szó, a beszéd, a verbalitás jelenidejűvé tétele volt fontos.  És persze mindig is akadtak és akadnak olyanok, akik a filmekben a szó és a képi látvány egységét szeretnék, sőt jó esetben tudják is, megvalósítani.

Milyen a jó film? A fenti különbségek miatt ez a hangos film kezdete óta nagy kérdés.  Az a jó film, ami látványos vagy az, amiben okosakat mondanak. Esetleg csak azt tekinthetjük igazi és értékes filmnek, ami mind cselekményében-párbeszédeiben, mind képi megjelenítésében a maximumot nyújtja? Nézője és kritikusa válogatja. van aki beéri ezzel, van aki azzal, mások a dupla élvezetre hajtanak. De gustibus.

Minek ez a hosszú bevezetés egy filmkritika elé? Talán mert kell ez ahhoz, hogy megindokoljam, miért is kiváló film a Gravitáció a maga nemében.  Ugyanis nem árt tisztázni, mi is az ő maga neme. Már csak hogy ne kérjünk számon olyasmit a filmen, amire amúgy nem is szerződött.

A Gravitációval végképp megteremtődik valami, amit én most jobb híján Film Nouveau-nak fogok hívni.  A klasszikus filmipar kezdeti kétdimenziós csodája óta sok évtized telt el, és a filmkészítők, tisztességes kreatív emberekhez méltón, sosem voltak teljes egészében elégedettek azzal, hogy két dimenzióban mutogassák a valóságot. A 3D kezdeti bénaságai, olykor hányingert keltő effektjei, erőltetetten a néző felé röpködő tárgyai és papírszemüvegei után most eljött az új kor: a nézőt vizuálisan is a történet részesévé emelő technika, az igazi háromdimenziós film.

Bevallom, én magam mindenféle filmet örömmel fogyasztok, ha a műfajának határait kitöltve teljesíti azt, amit vállalt. Ha azt, hogy egy szobában teremt drámai hangulatot, hát azt, ha messzi, látványos tájakra visz, akkor azt, ha pedig a történet meglepő fordulataival ejt ámulatba, akkor azt. Persze nagyok az igényeim, nekem az A Film, ami egyedit ad mind a történetben, mind a színészi játékban, és ehhez mintegy ráadásként még vizuálisan is indokolható az elhasznált celluloid- (oh pardon, manapság inkább bit)mennyiség. De, és ez egy nagyon fontos de itt, azt is el tudom fogadni, ha egy rendező ennél kevesebbre törekszik, azt viszont hibátlanul tudja teljesíteni.

Gravitáció szerintem hibátlan film, ha annak tekintjük, ami – kísérlet a teljes vizuális térfoglalásra a néző fejében. Ezt Alfonso Cuarón mexikói rendező olyan lehengerlő profizmussal csinálja, hogy itt én is csak széttárom a karjaimat, és azt mondom, gyerekek, utálom a 3D-s szemüveget, meg a multiplexek popcorn illatát, de ezért fizessétek ki a jegyet, és húzzatok a moziba be.

Persze, persze, ne várjuk a filmtől azt, amit nem tud, és nem is tudhat megadni. Ne várjunk bonyolult történetet, ne várjunk mélylélektani elemzést, se belemenős drámai alakítást a színészektől. A történet tulajdonképpen egy mondat: páran kint rekednek az űrben, és csak egyiküknek sikerül visszajönni. És mégis, milyen arcjátékot szeretnénk látni az űrruhába öltözött színészektől?

De azért azt ne gondoljuk, hogy a film nélkülözi az emberi lélek mélységeit és magasságait. Ahogy annak idején mondjuk Reggio párbeszéd nélküli trilógiájának, úgy ennek a filmnek is van, vagy mondjam azt, hogy lehet?, a képen és a történeten túli mondanivalója. Az emberi elme ugyanis nem csak szavakban tud gondolkodni, hanem képekben is. Van ez olyan régi és univerzális, ha nem régebbi és univerzálisabb, mint az általunk olyan nagyra tartott emberi nyelv.

Mit mond nekünk a Gravitáció? Jó sok mindent. Mesél a születésről, a halálról, a magányról, az ember helyéről az univerzumban, és arról, hogy a homo sapiensnek azért mégiscsak két élet van. A földhöz kötött, a súlyos, a sárba kényszerítő, amiből az ember, a diadalmas, izmait és értelmét megfeszítve, a világ, a mindenség ellenében is álló helyzetbe küzdi magát, és ahol önmaga társas létében is napfényglóriába öltözött magányos isten. És van a szabad, a nem gravitáló, a világűr, a tenger, a tudattalan, a földtől elszakadt, a sötétben sodródó, a világmindenség csendjében lebegő ember. A nem akaró, a nem tudatos, az izmain és akaratán uralkodni képtelen, a minden vonatkoztatási pontját elveszített ember, aki csak a földről nézve elveszett, mert egyébként inkább talán megtért oda, ahol otthon érzi magát. Mert ebben a magányban és csendben (paradox módon) az ember része lehet valaminek, ami önmagán kívül rekedt eddig – a világmindenségnek.

Ide kirándulunk hát ezzel a filmmel, és innen térünk haza a végén kénytelen kelletlen. Mert az a helyzet, hogy a mi otthonunk mégiscsak a Föld, amire a mi testünk kalibrálva lett.

Alfonso Cuarón négy és fél évig készült filmje ezt vállalta, és ezt teljesíti. Ráadásul kilencven perc alatt. Imádom, amikor egy rendezőben van annyi alázat, hogy önmagát nem helyezi a nézők elébe.

A filmet azoknak ajánlom, akik nem idegenkednek az űrtől, akik nem csak az intellektuális párbeszédeket kedvelik a filmvásznon, és akik nem ájulnak el, ha egy űrtörmelék által átszakított emberi fej jön velük szembe három dében.

Hogy a filmművészet jövőjét majd ezek a szinte csak vizualitásra épülő filmek jelentik, vagy a mennek és beszélnek a vásznon az okos emberek típusú filmek, esetleg megint kitalálnak valamit a kreatív fiúk, én nem tudom. Valószínűleg marad minden a régiben, és minden jó film megtalálja a maga közönségét.

Advertisements

Film Nouveau avagy a látvány vonzásában – Gravity” bejegyzéshez ozzászólás

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s