Akik félnek és akik nem – Shani Boianjiu: Bátraké a mennyország

Címlap (forrás: http://www.libri.hu/konyv/shani_boianjiu.batrake-a-mennyorszag.html )

Félni normális dolog, sőt talán az egyik legnormálisabb dolog az ember életében. Az persze megint más kérdés, hogy mennyi félelem normális, mennyi félelem nem akadályoz, hanem segít. Életben maradni természetesen, hiszen erről (is) szól az élet – életben maradni, amíg lehet.

Shani Boianjiu fiatal izraeli írónő első regényében  igazából nem a bátorságról, hanem a félelemről mesél. Az élettel, a felnőttséggel, az életben maradással szemben egy tizennyolc-tizenkilenc éves emberben óhatatlanul, földrajzi és élethelyzettől tulajdonképpen függetlenül feltámadó félelméről.

A könyv eredeti címe: The People of Forever Are Not Afraid, ami egy kicsit mást jelent, mint a Bátraké a mennyország. Az örökkévalóság gyermekei nem félnek – írja egy rozzant autó lökhárítójára ragasztott ütött-kopott matrica. Azt hiszem, se a könyv, se a szerző nem ígér nekünk mennyországot a bátorságunkért. Csak annyit ígér, hogy ha bízunk valakiben, mondjuk az Örökkévalóban, vagy az anyánkban, vagy az apánkban, vagy a barátainkban, vagy végtére is mindegy, kiben, akkor többé nem fogunk félni. Annyira. Talán.

A fiatal és rendkívül tehetséges elsőkönyves szerző írása tükröt tart az olvasó elé, és szemtelenül felteszi a kérdést: Mi a jó? Mi a rossz? Ki a jó? Ki a rossz? És mivel azt megmondani, hogy ki és mi a jó és a rossz még akkor sem nagyon lehet, ha az, akiről ezt meg kellene mondani, valami egészen különleges helyen és szituációban él, tőlünk mindenféle szempontból nagyon messze, például egy olyan fiatal lány, aki az Izraeli Védelmi Erőknél szolgál, és ettől azt gondolnánk, hogy ez a megmondás azért nekünk nyilván menni fog innen Európa közepéből. De nem megy, mert az ember nem csak ilyen vagy olyan, hanem ember.

Kérlek, ne ítélkezz.

Ez a regény talán legfontosabb üzenete.

Boianjiu regénye egyszerre nyomasztó és szórakoztató.  Az élet nem vicc, nem is gyerekeknek való, de azért néha rohadt vicces, és ettől függetlenül persze mindig van valaki, aki belehal, és az a fura, hogy az a valaki viszont lehet gyerek is. Nekem se tetszik, de így megy ez.

A rendelőben az orvos azt mondja, két lehetőség közül választhatok, és ez felvillanyoz, mert egyszerűen imádom, ha választhatok, és nem gondoltam, hogy ebben az ügyben választanom lehet. Azt gondoltam, egyszerűen csak meg kell tennem, ahogy az életben úgy általában, ahogy a hadseregben. Az orvos azt mondja, ki tudják szívni, és ami bent maradt, kikaparják, vagy beveszek két tablettát, és akkor a magzat egyszerűen magától kiesik. Ez elbizonytalanít. Ha a kiszívást választom, azt most rögtön megcsinálják, és egyrészt unatkozom is, másrészt izgalmas lenne megtudni, milyen érzés, hogy érezni fogom-e a különbséget, sőt esetleg még szomorúságot is, amit már nagyon régóta nem éreztem. Ha viszont a tablettát veszem be, azonnal távozhatok, és visszamehetek a bázisra (…)

Ráadásul egész érdekes lenne, hogy csak úgy megcsinálom a műszakot és elszívok egy cigit a megfigyelőszobában, miközben az apró kis bébi meg észrevétlenül kipottyan belőlem, és senki nem tud róla, csak én. (…)

Végül a tabletta mellett döntök, csak mert hiányoznak. Hiányoznak a kitalált emberek a zöld monitoron.

Azért, hogy ne legyen olyan rossz az olvasónak szembesülni ezzel a sok nehéz mondattal, az író megteszi azt a szívességet, hogy néha – amolyan Monthy Python stílusban – adomázik egyet a palesztin tüntetőkről vagy a bázisról minden mozdíthatót, még az üres töltényhüvelyeket is ellopkodó arab gyerekekről.

Ketten a három palesztin tüntető közül a harmincas éveikben jártak, a harmadik meg még fiatalkorú volt, egy fiú az ujjával a szájában. Egyetlen táblájuk volt, egy A4-es papírlap, melyre filctollal azt írták angolul: Open 433. Az egyik férfi Guns ‘N Roses pólót viselt. Ez utóbbi intett a kezével, Lea meg visszajelzett neki, hogy közelebb léphet. Aztán, amikor négy lépés távolságra volt, intett neki, hogy álljon meg.

– Parancsnok, azért vagyunk itt, hogy tüntessünk a szabad mozgást korlátozó intézkedések ellen, ami kollektív büntetésnek számít, és ellenkezik a nemzetközi törvényekkel – mondta a tüntető magabiztos, akcentusos héberséggel.

Lea egyik kezét a fegyverére tette, a másikat a zsebébe dugta.

– Hogy lehet, hogy csak hárman vagytok? Ez így aligha tüntetés.

– Elnézését kérem, parancsnok. A héten esküvő van a faluban, és amint látja, a többiek nem veszik ezt komolyan – mondta a férfi. Beszéd közben kicsit meg is hajolt. – Van rá bármi esély, hogy egy kicsit szétoszlassanak minket, amit majd felfújhat a sajtó, legalább? (…)

– Meglátjuk, mit tehetünk – válaszolta Lea.

A szöveg befogadását lelkileg, ha olvasástechnikailag talán nem is, könnyíti a regény hármas elbeszélőt alkalmazó szerkezete is. Jáel, Áviság és Lea három,  kötelező sorkatonai szolgálatát töltő izraeli lány, akiknek a sorsán keresztül az ember, a nő sorsát mutatja be az író. Mert az ember, minden ember, és köztük a nő is, minden nő, minden nap dönt életről és halálról. Nem mindig fegyverrel persze, és nem mindig tudatosan, de dönt. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.

Egy kiváló író kiváló regénye a Bátraké a mennyország. Finnyás, ítélkezni vágyó, gyerekkorukból kilábalni képtelen felnőtteknek azonban nem ajánlom.

Könyvadatok:

  • Shani Boianjiu: Bátraké a mennyország / The People of Forever Are Not Afraid
  • Fordította: Totth Gitta
  • 388 oldal
  • Libri Kiadó, 2013
  • ISBN: 9789633101360
Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s