Rappers Indie House

macklemore_ryan_lewis John Keatley fotója (forrás: http://dailybruin.com/2013/01/18/qa-rapper-macklemore-talks-thrifting-hip-hop-and-politics/ )

Amikor ma valaki a rapet emlegeti, az már lassan olyan, mit amikor valaki a jazzről beszél, vagyis azonnal pontosításra szorul a dolog. Tulajdonképpen melyik rapről is van szó?

Lehet, hogy csak nekem volt meglepetés, hogy maga a szó ősrégi, már 1300 körül használta az angol nyelv (jelentése: paskolás, nem erőteljes ütés), és állítólag skandináv eredetű. (Mindenről a skandinávok tehetnek ám!) 1540 körül már az is előfordult, hogy a rap szót beszéddel kapcsolatban használták az angol nyelvben,  de  ilyen jelentésében csak a hatvanas évek közepe táján kerül be az afro-amerikai szlengbe, és onnantól kezdve lesz aztán egyre népszerűbb.

A rap, az ütemesen, ritmusra elmondott szöveg, mint a hip-hop zenei műfaj fontos kelléke került aztán végleg be a zenei köztudatba valamikor a hetvenes évek elején. A rappelés, ami a mai napig megmaradt valami meghatározhatatlan dolognak a beszéd, a próza, a költészet és a dal határmezsgyéjén, úgy tűnik manapság sem veszít a népszerűségéből.

Nézhetjük a rapet sokféle szemszögből, egy dolgot azonban ne felejtsünk el, ez inkább technika semmint zenei műfaj. Természetesen szorosan kötődik a hip hop -hoz, mint zenei irányzathoz, de rap elemeket azért sokféle zenében találhatunk. Talán ebből ered az is, hogy a rap inkább személyekhez kötődik, semmint zenekarokhoz. Ha azt mondom rap, vitatkozunk, ha azt mondom, mondj egy rappert, sorolod a neveket.

A hip-hop bronx-i hőskorában, aztán később a West-Coast ideje alatt, a gengszter rap fénykorában, vagy éppen ma, amikor az amerikai listákat egy vörös hajú, ír-amerikai rapper (Macklemore) és az elektronikus indie zenében jártas lemezjátszós barátja (Ryan Lewis) uralja, a zene maga igen sokat változott. Azt hiszem a rap, függetlenül attól, hogy hip-hop, rock vagy egyéb alapokra építkezett, valahogyan mindig annak az urbánus közegben élő fiatal generációnak a műfaja maradt, akiket sehogy sem sikerült elhallgattatni, és akik olyan erővel és olyan energiával adtak és adnak hangot az őket érintő problémáknak vagy örömöknek, hogy arra végül az egész világ kénytelen (volt) odafigyelni.

A legendás gengszter rapper, Ice-T tavaly rendezett egy dokumentumfilmet The Art of Rap címmel a hip-hop történetéről, ami nagyon jól bemutatja, mi az, ami ebben a zenében újszerű volt. Ami persze olyan értelemben, hogy zenében megfogalmazott lázadás, nem új,  ilyen volt a rock and roll, a rock, a punk, és nem volt ez másképp mondjuk a komolyzenében sem. Ilyen az ember, szereti zenébe csomagolni a világról alkotott véleményét.

Kétségtelen, hogy a rapnek rossz a híre. Évtizedekig azonosították a rap-et azokkal az előadókkal, akik nem csak hogy meséltek a társadalom pereméről, hanem a mindennapjaikat is ott élték. Börtönviselt, sokszor erőszakos és drogfüggő bandatagok voltak ők, akik ha éppen nem ültek, csináltak egy lemezt. Ez valóban így is volt, nem egy rapper végezte golyóval a fejében, amit aztán ismét, másoknak, meg lehetett énekelni. De ettől maga a rap még nem elfogadhatatlan, megvetendő dolog,  legfeljebb bizonyos körökben nem túl elegáns előhozakodni kedvenc rapperünkkkel.

A mai klubok kedvence azonban ennél problémamentesebb fiú. A Seattle-ben született és ott is alkotó Ben Haggerty, ismertebb nevén Macklemore-ról van szó. A fiatalember igen tehetséges zenész, aki ráadásul kiváló társakat választott maga mellé állandóra: az elektronikus indie zenét játszó Ryan Lewist, a hegedűs Andrew Joslynt és a trombitás Owuor Arungát. A tavaly nyáron a Thrift Shoppal befutott kis csapat októberben lemezt jelentetett meg The Heist címmel, és azóta egyik daluk sikeresebb, mint a másik. Szerintem egyébként megérdemelten.

A bandát ugyan Macklemore and Ryan Lewisként jegyzik, (ez van, tényleg Ben  az, aki csak mondja és mondja,) de azért szinte minden számukhoz van vendégelőadó, az idei nyár nagy slágerének ígérkező Can’t Holdban például a hihetetlenül tehetséges, R&B és gospel énekes Ray Dalton. Jó zenészek, jó dalok, és bár a rappelés mint technika továbbra sem a szívem közepe, a kiváló zenészek, a szövegek, a ritmus, a srácokból áradó energia és a kis csapat társadalmi problémák iránti érzékenysége engem levett a lábamról. Fene se gondolta volna, hogy idén nyáron rappet fogok hallgatni.

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s