Szeifert Natália tárcanovellája

– A múltkor 53 litert tankoltam. Azt hittem, nem érek el a kútig.
– És elértél?
– El.
– Jó – mondom, és a kis ikont nézem a műszerfalon, ami azt jelzi, hogy üres a tank.
Ez egy nagyon okos autó, mindent megmond, mindent jelez. Mehetsz még tizenöt kilométert. Megmondja, mennyi van hátra. Még jó, hogy rendesen alábecsüli. Egy kicsivel mindig több van hátra, mint gondolnád.
Kímélő tempóban haladunk, a lábam a kesztyűtartón, úgy lakkozom a körmöm. Szép bordóra, az nem megy semmihez. A bordó lábköröm e pillanatban a női lét esszenciája. A tűző napon olvadna meg, de a légkondi jól szárít.
– Ha most elfogy a benzin, én nem szállok ki, hogy toljam, mint a múltkor, amikor pont a kút előtti kanyarban állt le – fontosnak tartom ezt elmondani, közölni, felhangok és idegesség nélkül, csak a miheztartás végett.
Én ugyanis nem tolok, toltam már eleget. A Bükkben, szakadó hóban, még csak nem is egyszer, a bakonyi sárban, amit aztán fel is nyaltam, hetekig ott virítottak a nagy sebek a térdemen, na meg tavaly, a Balaton-parton, negyvenöt fok volt legalább a beton fölött.
– Nem fogy el, nyugi.
Nyugodt vagyok különben, nem igazán érdekel. Ha valamin fel tudom húzni magam, az az a szó, hogy nyugi. Rágyújtok, kicsit leengedem az ablakot, és hagyom, hogy a füsttel együtt a nyugit is kiszippantsa a huzat.
Sokkal fontosabb most, hogy szép, egyenletesen meggyszínű legyen a lábujjaimon a köröm, és a bal már teljesen kész. A GPS szerint harminc kilométerre vagyunk a legközelebbi kúttól. Felőlem itt rohadhatunk meg a leállósávban. Nem érdekel. Nem akarok a tóra menni, nem is az én ötletem volt.
Nem azt mondja, hogy ugyan, dehogy kell kiszállnod, csak azt hajtogatja, hogy nem fogy el, mintha attól nem fogyna el. Ott az a helyes kis kanna a csomagtartóban, az a szép piros, azzal igazán diadalmasan, férfiasan tud bevonulni a benzinkútra, láttunk már ilyet. És én még csak nem is röhögtem.
Van még két slukk, aztán a jobb lábam következik.
– Balesetveszélyes így utazni – mondja és a combomra teszi a kezét.
Tudom. Nem felelek. Bal láb le, jobb fel. Csodás ez a bordó. Az alvadó vérre emlékeztet. A lányra gondolok, akitől ajándékba kaptam. Ez illik hozzád, mondta, ne használd a csokoládé színt nyáron. Bólogattam, megsimogatta az arcom. Felnéztem rá, mert magas lány, legalább egy fejjel magasabb nálam és sokkal erősebb. Szeretem, ha felnézhetek rá, bele a kék szemébe. Szeretek vele lenni, szeretem, amikor úgy tesz, mintha tudomást se venne rólam, miközben nézi a tévét, én meg püfölöm a billentyűket. Le tudja venni a felső polcról is a könyveket nekem. A kamrában is eléri a legmagasabban lévő befőttet. Tegnap este szorosan mögém lépett, leemelte az üveget, a kezembe adta, aztán megborzolta a hajamat, ahogy a gyerekekét szokás.
Nincs tétje, mégis izgulok, hogy kitartunk-e a kútig. Van három szál cigim, na, azt se tudok ott venni. Beosztónak kell lennem. A kisujjam előtt elszívok még egyet. Hátravetem a fejem, figyelem, ahogy ütemes kanyargással távozik a füst a szélvédő éle fölött.
– Legalább addig tedd le a lábad, amíg cigizel.
Leteszem. Várom az üres gurulást, de még biztosan jók vagyunk vagy öt kilométerre.
– Ha nem tartunk ki a kútig, akkor visszafordulunk? – kérdezem, hogy legyen valami tétje.
– Attól függ… ha közel vagyunk a kúthoz, amikor elfogy, akkor tankolunk és megyünk tovább.
– Jó, de ha kannával kell menni benzinért, akkor utána elmegyünk a kútig, aztán visszafordulunk.
– Jó.
Kilakkozom az utolsó körmöt, aztán felteszem mindkét lábam. Kissé előre csúszva az ülésben a lábaim között tűnik el az út. Ha látná a lány, milyen jó lett a lakkozás, megcsókolná a lábfejemet. Tavaly ő festette kékre, akkor is megcsókolta.
Kihúzódunk a kanyarodó sávba, már látom a benzinkút emblémáját. A célegyenesben megszűnik a motorhang, lassan gurulunk még, de egy enyhe emelkedő megakaszt. Tíz méter lehet. Kiszállok, betoljuk. Nem fordulunk vissza.

Nézd meg, mi van a címlapon! »