Hetven

Andreának, szeretettel.

– Tessék? Ne haragudj, nem figyeltem.

– Vigyázz magadra.

– Ja, persze, jó. Majd hívlak, ha leszállt a gép.

De minek hívom? Ha nem száll le a gép, úgyis benne leszek a hírekben. Breaking News – a United akárhányas számú Washington – München járata eddig ismeretlen okok miatt a Csendes Óceánba zuhant. A fedélzetén utazó 217 utasról és 8 főnyi legénységről egyelőre nincs hír… Nem tudom, lehet, hogy nem is 217 utas lesz, ez mindig csak az ilyen hírekből derül ki, hogy hány utas is volt pontosan.

Egyáltalán nem szeretek repülni, mert borzalmasan unalmas és kényelmetlen. Művilág, műételek, műpárna, még a levegő is mű. Vegyük az előző járat utasai által kilélegzett széndioxidot és javítsuk fel. Ettől a repülő bizonyítottan könnyebb, hiszen más emberek sóhajain utazunk. Lehet, hogy réges-rég halott emberek sóhajain.

– Rosszul van?

– Tessék?

– Azt kérdeztem, rosszul van-e. Hívjam az utaskísérőt?

– Nem kell, köszönöm. Jól vagyok.

Aggódik. Hát csak aggódjon. Talán inni kellene valamit… a filmekben is mindig isznak a repülőn. Utazhatnék hajóval is, tényleg. Ezen szokott viccelődni. Menjél hajóval, drágám… Hajóval, mint az őseim közül annyian, csak ők éppen az ellenkező irányba igyekeztek az agyonfoltozott rongyaikban egy jobb élet reményében. Én most minek a reményében is megyek visszafelé? A tudás reményében? A bizonyosság reményében?

A gép fél ötkor száll le Budapesten, majdnem este lesz, de nem baj, sötétben könnyebben szokja meg az ember szeme az idegen város körvonalait. A majdnem idegen város körvonalait mármint. Jó, hogy nem vár senki a reptéren – majdnem mintha hazaérnék. Ez is haza. Ezt mondták mindig: az is a hazád. Hány hazája lehet egy embernek…

– A Király utcába legyen szíves.

– Üzleti ügyben jött vagy nyaralni?

– Látogatóba.

– Nagyon jól beszél magyarul.

– Magyar vagyok. Magyar is.

– Régóta él kint?

– Kint születtem.

– Ejha! Akkor tényleg jól beszél. Alig van akcentusa. Pedig a magyar nehéz nyelv.

– Nehéz. Azt tudom.

Már kora reggel meleg van. Persze itt máshogy van meleg, mint otthon, de hát mindenhol máshogy van meleg. Hülye vagyok. Még azt sem érzem, hogy itt vagyok, úgy látszik, még ott vagyok a máshol. Ott, ahol nem is szeretek lenni. Mondjuk itt se szeretek lenni. Lenni se szeretek. Lehet ezzel játszani. Amíg az ember idegen tud maradni, tehet úgy, mintha nem is lenne. Félelem és reszketés Las Vegasban. Lét és nem lét Budapesten.

Tízre ott kell lennem Terinél.

– Szia.

– Szia.

– Gyere már közelebb, hadd nézzelek meg. Milyen szép vagy! Tiszta anyád! Kérsz egy kávét?

– Anyámat hagyjuk. Kérek.

– Mikor jöttél?

– Tegnap délután. Illetve este.

– Aludtál?

– Nem sokat.

– Kimentünk volna eléd a reptérre, ha szólsz.

– Nem érdekes. Fáradt voltam. Utálok repülni.

– Hogy jöttél be a városba?

– Taxival.

– Nem vert át?

– Nem tudom. Nem mindegy?

– Te tudod. Mit akarsz ma csinálni?

– Semmit. Csak menjünk el azokért a papírokért vagy mikért.

– Ma?

– Mire várjak? Csütörtökön repülök vissza. Pénteken tárgyalásom van.

– Azt hittem, tovább maradsz… Olyan ritkán látlak.

– Talán legközelebb.

– Tíz éve nem voltál itthon.

– Itthon. Otthon. Szerinted ezeknek a szavaknak mi értelme van? Egy szigeten kellene laknom az óceán közepén. Talán ott otthon lennék. Nem tartozom sehova.

– Ne legyél ilyen keserű.

– Nem vagyok keserű. Reális vagyok. Tudod, az amerikaiak már csak ilyenek. Ilyen reálisak.

– És mégis mióta vagy te amerikai?

– Mióta megszülettem.

– Marhaság.

A kanyargós utcácskákban az örök pusztulás és az örök élet lakik egymás mellett. A kövekben évtizedek óta benne lakik a halál, lemoshatatlanul, levakarhatatlanul, megkerülhetetlenül, de az utóbbi években visszaköltözött ide az élet is. Minden utca tele van kocsmával. Romkocsma, romélet. Magyarország romország. Nem tudom, szeretem-e ezt.

A kanyar után belefutunk a zsinagógába. Kicsi. Persze itt minden kicsi, minden fullasztóan szűk, és minden tele van emlékekkel; idegen emberek ismerős emlékeivel. Olyan, mint nagyanyám háza, amibe soha semmit nem lehetett már bevinni, annyira telezsúfolta az emlékeivel. Az én életemet sem lehetett bevinni oda soha.

– Nagyanyád hogy van?

– Szerinted itt lennék, ha jól lenne?

– Nem értem, miért téged küldött.

– Mégis kit küldött volna?

– Igaz. Menjünk be.

– Jó. Melyik az a pad?

– Bal oldalon a harmadik sorban. Rögtön a szélén.

– Köszönöm.

Régi padló, régi padok. Odabent félhomály, a félhomály közepén a szószék. Így hívják magyarul, azt hiszem, pedig nincs is rajta szék. Nehéz nyelv. Akkor is meg kell tanulnod, mert ez az őseid nyelve. Ez is. Vicces, hogy Tamásnál sosem forszírozta ezt a nyelvtanulás dolgot, de hát a nő engedelmeskedjen, a férfi meg harcoljon. És haljon meg mondjuk, ha kell, de meghalni lehet angolul is. Hadd legyen az örökkévalónak mit számolni: a nő könnyeit, a férfi életét. Nehogy elunja magát.

– Szervusz.

– Szia.

– Ez az a pad. Megolajoztam egy kicsit a zárat, mert hetven éve nem nyitotta ki senki.

– Köszönöm.

– Itt a kulcs?

– Persze.

– Hoztam egy borítékot. Beletehetsz mindent, ha gondolod. Jól vagy?

– Csak az időeltolódás… Nem érdekes.

– Maradjak itt vagy jobb szeretnél egyedül maradni?

– Nyugodtan itt maradhatsz.

– Vigyázz arra papírra. Megfogom, jó?

– Jó.

A fiók oldalához szorítva egy kicsire hajtott lap. Vastag, jó minőségű levélpapír. Erre is volt idő? Erre is volt idő, de hát idő mindig van. Mindig van jelen és mindig van múlt is. Amikor valaki a múltról mesél, a jövőre gondol – ezt mondta valaki nemrég. A jelen az a végeérhetetlen pillanat, amire szükségem van ahhoz, hogy a jövőt elképzeljem. Ezt meg én mondtam valaki másnak. Az emberek végeredményben nagyon is szeretnek a időről beszélni.

– Csalódottnak tűnsz.

– Nem értem. Azt hittem, lesz benne valami.

– Volt benne valami, nem?

– Egy darab papír. Ezt vigyem el a nagyanyámnak? Egy darab papírt?

– Meg akarod most nézni?

– Nem tudom. Nem nekem szól.

– Honnan tudod?

– Onnan, hogy egy számomra ismeretlen férfi írta ezt az üzenetet egy fiatal lánynak sok-sok évvel ezelőtt.

– Lehet, hogy ez nem számít.

– Nem?

– Nem. Téged küldtek érte.

– Nem tudom…

– Nyisd ki, most már kíváncsi vagyok rá.

– Nahát.

– Mi baj?

– Azt hittem, héberül lesz.

– Miért lenne héberül? Mutasd!

– De hát ennek semmi értelme. Mit jelentsen az, hogy: ÉLJ!

– Hmm… gondolom, ami oda van írva. Hogy élj.

– Nem vicces. Mégis mit fog ezzel kezdeni a nagyanyám a negyedik áttétje után?

– Sajnálom.

– Tessék?

– Sajnálom. Édesanyád ma reggel telefonált. A nagyanyád tegnap este hatkor meghalt.

– Tegnap este hatkor?

– Ottani idő szerint.

– Értem.

– Azt hiszem, ez az üzenet mégis neked szólt.

Rosszul vagyok, szeretnék leülni, de megfogja a kezem. Csak most látom, milyen szép ennek a férfinak a mosolya.


Nézd meg, mi van a címlapon! »

Advertisements

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s