Kultikus könyvről van szó és kultikus szerzőről, amiről/akiről már minden fontosat és fontatlant leírtak, úgyhogy kedves Újszülöttek, ezt a kis cikket nektek ajánljuk.
Az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? annyira közismert regény, hogy nemcsak sci-fi rajongók ismerik vagy olvasták, de adaptációja (Ridley Scott: Blade Runner / Szárnyas fejvadász, 1982) is alapfilmmé lett. Itt jegyzem meg, hogy a szárnyas fejvadászság is kultikus dolog, oly mértékben, hogy még Kovács Ákosnak is rá kellett ébrednie Bonanza Banzai korában.
Philip K. Dick pedig olyan megakultikus szerző, hogy Izing Róbert már szentté is avatta – azt hiszem, erről ennél többet nem is kell mondanom.
Az 1968-ban írott regény nálunk három fordításban is megjelent (azért ez sem semmi…), ezek közül az Agave Könyveké (Pék Zoltán munkája) a harmadik a legfrissebb, és állítólag a legpontosabb is – a többit nem olvastam, nincs összehasonlítási alapom. E cikk apropója egyébként éppen ez, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel pár hete ismét megjelentette a kiadó az Álmodnak-e az andoridokat.
Elsőként Gálvölgyi Judit fordította magyarra és az Interpress Magazin hozta két részletben, Elektronikus bárány címmel, majd a Valhalla Páholy is megjelentette Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokról? címmel Szántai Zsolt fordításában, ami azért mégiscsak inkább olyan, mint az eredeti – és a legutóbbi – cím (Do Androids Dream of Electric Sheep?), de a borítón hatalmas „Szárnyas fejvadász” feliratot is feltüntettek és a fent említett film szereplőinek képével tették kívánatossá.
Ha jól sejtem, az Agave célja az lehetett (az ő első kiadásuk idején), hogy a regény lehető legpontosabb magyar nyelvű verzióját hozza létre, és ahogy a kötet végén H. Nagy Péter Descartes és az evolúció című kiegészítéséből kiderül, ez sikerült is.
Ha a maga idejében olvastam volna a regényt, nagyon is könnyel elképzelhetőnek tartottam volna egy olyan jövőt, amit PKD megálmodott. Az általa lefestett posztapokaliptikus világ éppenséggel ma is nagyon valódinak tűnik. Ugyanakkor akadhatnak zavaró elemei [például: képes az emberiség a Marsra emigrálni, olyan tökéletesen emberszerű lényeket, azaz androidokat kreálni, akiket csak nagyon nehezen, komoly tesztek árán lehet megkülönböztetni a valódi emberektől — ugyanakkor papírt használnak és vidfont, azaz videótelefont, ami még csak nem is hordozható. Igen, 1968.]. Igen, földhözragadt olvasó vagyok időnként.
Ezt úgy hidaltam át, hogy azt képzeltem, hogy 1968-ban elvált a regény idősíkja attól az időtől, amiben én élek. Ettől könnyebben elképzelhető lett számomra a teljes történet. Tehát egy párhuzamosan létező XXI. századba repíttettem magam az íróval.
Philip K. Dick regénye a Végső Világháború utáni lepusztult bolygónkon játszódik, ahonnan minden normális ember rég a Marsra települt, legalábbis jó részük. Rick Deckard nyomozó azonban még itt él a feleségével Irannal, a nukleáris szennyezéstől élővilágát vesztett Földön, ahol még a Nap fénye is csak ritkán hatol át a bolygó körül lebegő porrétegen.
Ebben a világban az egyik legnagyobb érték az állat mint igazi kuriózum. Az állattartás afféle státusszimbólum, és ha mégsem sikerül megvenni egy igazit (mert rettenetesen drága), akkor aki kicsit is ad magára, az a látszat kedvéért legalább egy elektronikusat tart, úgynevezett másállatot.
Így van ezzel a derék Deckard is, aki egyébiránt azzal foglalkozik, hogy a Marsról a Földre szökött androidokat iktatja ki. Jó, tulajdonképpen megöli őket. Ezek ugyanis annyira emberszerű lények, hogy szinte lehetetlen őket megkülönböztetni az igazi emberektől. De nem teljesen. Létezik egy teszt (leginkább a hazugságvizsgálóhoz lehetne hasonlítani), Voight-Kampff a neve, a fejvadászok ennek segítségével szereznek bizonyosságot a feltételezéseikről. Empátiatesztnek is nevezik és az érzelmi reakciót méri. Elég sok androidnak vannak álemlékei, így aztán előfordulhat, hogy ők maguk se tudják, hogy tulajdonképpen sorozatgyártott termékek csupán.
És végtére is: mi különböztet meg igazán egy embert egy szinte tökéletesen ugyanolyan másik lénytől, aki lélegzik, beszél, és még érzelmekre (vagy affélékre) is képes? És milyen élet az, ami ezeknek a lényeknek az irtásáról szól? (Persze, az android sem gondolkodik egy percig sem, ha embert kell ölnie, mégis.) Kedvelhetsz-e egy androidot, lehet-e vele bármilyen viszonyod? Ha van, miként tekintesz rájuk és magadra? Rick Deckard is szembe kerül a saját életének nagy kérdésével, és habár nem negatív a végkicsengése, mégsem ad a regény teljesen megnyugtató választ.
A vallás fontos szerephez jut, talán fontosabbhoz, mint valaha az emberiség történelmében. A Mercerizmus hívei élnek a Földön, akik empátiadobozok segítségével egyesülnek a vezetővel és a többi emberrel, azok különféle hangulataival, innen merítenek erőt a mindennapokhoz. Philip K. Dick már 1968-ban remekül fogta a jeleket: az emberiség egyre jobban vágyik a spiritualitásra, és amennyire hajlamos a szélsőségekre, ma is teljesen elképzelhető volna egy általa leírt vallás. Deckard sem kivétel, ő is a hívek közé tartozik, kisebb-nagyobb átéléssel és változó rendszerességgel, de azért gyakorolja az egyesülést.
Amikor pedig elérkezik életének legkimerítőbb napjának végéhez, túl az androidokon, az állatokon, a félig romos házasságon, mégiscsak valami módon ebbe a korábban kétes bizonyosságba tud belekapaszkodni.
Addig jó, ameddig van mibe, azt hiszem.
Könyvadatok:
- Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?/Do Androids Dream of Electric Sheep?
- Fordító: Pék Zoltán
- 248 oldal
- Agave Könyvek, 2013
- ISBN: 978 615 527 2295
- adatlapja a moly.hu-n
- adatlap a Rukkolán
- beleolvasó: részlet a könyvből
GITTEGYLET 