Ecce homo – mondtuk már olyan sokszor (hol Madách, hol Goethe, hol Pilinszky, hol Beckett, hol Nádas kapcsán), hogy most már tényleg arra gondolunk, minek ezt rojtosra csépelni, gyerekek.  Igen, hülyék vagyunk, önzők és ostobák, az életünk hiábavaló, de ki nem tudja ezt még, ki akarja ezt megint, újra meg újra, elolvasni, meghallgatni, eljátszva látni, hiszen elég ha csak belenézünk a tükörbe reggelente… Aztán mégis elolvassuk, mégis meghallgatjuk, mégis megnézzük, és rájövünk, hogy ha van valami ebben az életben, amit nem szabad elfelejteni, amire újra és újra emlékeztetni kell önmagunkat, akkor éppen ez az.  Hogy emberek vagyunk. Se többek, se kevesebbek.

De hát mit jelent embernek lenni, teszi fel a kérdést Peer Gynt Henrik Ibsen drámai költeményében, és hogy a kérdés megkerülhetetlen legyen, ugyanezt kérdezi tőlünk Polgár Csaba is Asher Tamás rendezésében a POSzT egyik (ha nem a legjobb) versenydarabjában. Ja, hogy nem könnyű válaszolni?  Tényleg nem.

Aki kellemes, könnyed, nyáresti kikapcsolódásra vágyott, amikor megvette a jegyet erre az  előadásra, az bizony nem jó helyre jött. A kiváló rendezés ugyan segíti az értelmezést, a választ mégis a nézőnek magának kell kiizzadnia az előadás végére – egy hibátlan előadásba csomagolt kellemetlen választ. Vasárnap este  a budapesti Örkény Színház miatt úgy döntöttem, megkedvelem én ezt a fura norvégot –  akit egyébként eddig nem szerettem olvasni -, mert a Peer Gynt valami egészen kiváló darab. Az emberi lélek mélyébe túró, sűrű, sötét szövetű drámai költemény ugyan, de mégis van benne valami Beckett-i vagy Stoppard-i előkép. Nehéz megítélni, Gáspár Anikó dramaturg használta ilyen ügyesen Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordítását vagy Ibsen mégiscsak meg tudta ragadni az emberi természet időtlen vonásait. A darab mindenesetre fájóan mainak hat.

Hogy én mit láttam a színpadon vasárnap? Hátborzongató, de az egész életemet. Meg a tiédet is sajnos. Mert ki vagyok én és ki vagy te? Mi vagyunk Åse, Solvejg, Anitra és Ingrid, Dovre apó és Aslak is – mikor hogy hozza a sors. Anyák vagyunk és lányok, apák és fiúk, gyerekek, szeretők, megcsalók és megcsaltak, ügyeskedők és balfékek. Mégis leginkább Peer Gynt vagyunk mi, a fiú, aki az élet császára akar lenni, aki boldogulni akar, de aki ezért, ha lehet, olyan nagyon nem szeretne tenni semmit. Mi az a fiú vagyunk, aki nemcsak igazságnak, de életnek is hiszi az ágy szélén ülő magányos anya tündérmeséit, aki örökké gyerek maradt, mert mindig csak önmagára figyelt, és akinek ebből bizony elég sok problémája adódik. Sajátos nevelési igényű, így mondanák ma a nevelési tanácsadóban Åsénak.

A darab rendezője tökéletesen választotta ki a szereplőket. Polgár Csaba Peer Gyntként életem egyik legmegrázóbb férfi színpadi alakítását nyújtotta. Természetesen erre most lehet azt mondani, hogy azért ez mégiscsak szubjektív megítélés. Lehet. Ennek ellenére azt gondolom, hogy ha egy fickó anyaszült meztelenre vetkőzik a színpadon, és a nézők ennek ellenére azt figyelik néma csöndben, amit mond, akkor az mégiscsak igazi színészet. 

Szép és érzelemmel teli játék volt a színpadon megöregedő Kerekes Éváé, finom Szandtner Annáé, megértő Epres Attiláé és bár rövid, de egyszerre elegáns és csúfondáros Gálffi Lászlóé. Most természetesen csak néhány nevet emeletem ki, pedig helyén volt a színpadon mindenki.

A díszlet és a jelmez Izsák Lili és Nagy Fruzsina értő kezeit dicséri. Amit azonban még mindenképpen szeretnék megemlíteni az előadással kapcsolatban, az a zene. Nagyon eltalált, nagyon is a darab egész szellemiségéhez illeszkedő zenét szerzett Matkó Tamás. Ha van valami, amit igazán szívesen hazavittem volna a darabból örökre, az az ő, néhol a minimálzene legszebb hagyományhoz közelítő, szerzeményei voltak. Milyen kár, hogy egyelőre csak a filmek soundtrack-jét divat kiadni.

Összességében azt kell mondjam, az Örkény Színház Peer Gyntje méltán került a színházi találkozó versenydarabjai közé, és én személyesen nagyon drukkolok, hogy ez a darab nyerje a fődíjat. Megérdemelt siker volna.

• a POSzT honlapja