Kezdődhetne ez az írás egy találós kérdéssel is. Ki az a kortárs elektronikus zenész, aki szobrászként kezdte pályafutását, és akinek a nevéhez több elektronikus zenei eszköz feltalálása is fűződik? Esetleg segítene, ha azt is elárulnánk, hogy éppen ma 66 éves? És ha azt, hogy Lou Reed felesége?

Azt hiszem, az első információ még csak-csak segítség, a többi azonban meglehetősen irrelevánsnak tűnik Laurie Anderson munkássága szempontjából, hiszen aki hallotta már játszani, hallgatta már a zenéjét, látta egy koncertjét (performanszát) talán egyetért velem abban, hogy teljesen mindegy hány éves,  és (most bocsánat, nyilván egyébként nem, csak zeneileg mondom) teljesen mindegy, kinek a felesége.

Laurie Anderson kortárs amerikai zeneszerző, performansz művész, zenész, képzőművész – írja barátnőnk a Wikipédia, és tulajdonképpen nem is téved, bár a zseniális hölgy skatulyákba gyömöszölése nehéz és meglehetősen értelmetlen feladat. Azt hiszem, ha most lehetne itt nagyon újítani, valamiféle összművész kategóriát kellene létrehozni számára.

Az egyébként művészettörténetet végzett és művészeti lapokban publikáló, illetve gyerekkönyveket illusztráló Anderson már a hetvenes években feltűnt New York zenei életében is, méghozzá kifejezetten jó társaságban: 1978-ban többek közt John Cage, Phillip Glass és Allen Ginsberg mellett, hogy részrehajlóan csak a kedvenceimet emlegessem.

Akkoriban még csak a művészetre amúgy is árgus szemekkel figyelő réteghallgatóság kapta fel a fejét Laurie Anderson hallatán, a nyolcvanas évek elején azonban hirtelen mindenki tudta, ki ez a nő. Nem, Madonna nem róla énekelte, hogy Who’s that girl?, hanem a Big Science című lemez egyik dala, az O Superman lett egy csapásra sláger. Hogy Laurie mit szólt ehhez, azt nem tudjuk, azt hiszem, ez a slágerlistásdi meglehetősen távol áll művészi törekvéseitől, de ne fanyalogjunk, az a  második hely a brit listán pont arra volt jó, hogy kilépjen az amerikai kortárs, kísérletező művészvilág szűkös keretei közül, és abban is majdnem biztos vagyok, hogy én pont emiatt ismertem meg, és szerettem bele ebbe a zenébe.

A nyolcvanas évek hirtelen jött ismertsége és sikerei óta Anderson töretlen lendülettel dolgozik. Számos kiváló albumot adott ki, készített koncertfilmet Home of the Brave címmel, több dokumentumfilm narrátorának szerepét is elvállalta, sőt  még enciklopédia szócikket is írt New York kulturális életéről. 2003-ban aztán ő lett a NASA első hivatalos művészarca (ilyen szó nincs persze, tudom).

Az utóbbi években színpadi munkáival van elfoglalva, és vendégzenél olyan jazz előadók lemezein, mint amilyen éppen Colin Stetson vagy a Kronos Quartet. Egy évvel ezelőtt festményeiből Boat címmel nyílt kiállítás New Yorkban, tavaly októberben pedig a University of Washington írásait, könyvillusztrációit, képregényeit, és egyéb, könyvvel kapcsolatos munkáit állította ki.

Laurie Anderson 2007-ben Gish-díjat kapott, „mert kiemelkedő módon járult hozzá ahhoz, hogy a szépség jelen legyen ebben a világban, és hogy az emberiség jobban megértse és örömét lelje az életben”.  Ennél szebben nem is nagyon lehet megfogalmazni a rendkívüli tehetséggel és intelligenciával megáldott alkotóművész törekvéseit.

Isten éltesse, kedves Laurie Anderson!