A zene mindenkié – ezt tudjuk régóta. Az én generációm mondjuk a Kontroll csoport óta biztosan, a nálunk kettővel fiatalabbak, gyanítom, a Sziget óta. Magyarország nyaranta Fesztivál Landdé avanzsál, ahol aztán egymást érik a jobbnál jobb koncertek, és szerintem ez jó dolog. Olyan szabadságos.

A fesztiválosdi persze nincs életkorhoz kötve, bárki mehet bármelyikre, csak bírni kell a száraz port, meg a bokáig érő sarat és nem kell fennakadni, hogy a sátrak és a lakók eloszlása az un. éjszakai random fesztiváltranszformáció törvényeinek megfelelően alakul. Szóval mehet bárki bárhova, kinézni nem fogják, az biztos. Ha viszont nem egy sátrazós, mobilvécés nagyverzióban szeretnénk nyomulni, inkább valami otthonalvós (jól van na, kell az a kemény matrac a lumbágónak), barátságos, és főleg nem egy vagyonba kerülő rendezvényben (ez van, anyánk már tizenöt éve csak az unokáknak hajlandó  koncertjegyre pénzt adni), akkor válasszuk a tavasz végi Zsolnay Fesztivált Pécsett. Nem fogunk csalódni.

A gyönyörű épített tér önként adja magát a változatos programhelyszínekhez, a belvárostól csak egy séta az egész, az előadók pedig pont azok, akikért egyébként is meg vagyunk veszve. Kell ennél több? Háááát… mondjuk ne legyen drága. És ez tényleg nem volt drága, mert a heti felnőtt belépőt már 6,000 forintért meg lehetett szerezni. Mármint annak, aki minden nap el szeretett volna jönni, és aki valahogyan lemaradt a Zsolnay Negyed gálánsan jutalmazott fotópályázatáról, ahol mintegy 60 pályázó nyert heti belépőt. (Hurrá! Köztük jómagam is, sőt egészen konkrétan ki is voltam állítva május 28-ig az Inkubátorházban rendezett kiállításon. Szép, közösségteremtő gesztus.)

A fesztivállal kapcsolatos egyetlen dilemma, azt hiszem, hogy a szervezőknek sajnálatos módon nem sikerült megszerezniük Hermione Granger kisasszony óráját sorozatgyártásra, így a látogatók bizony sokszor kényszerültek keserves döntések meghozatalára. Zagar vagy Barabás Lőrinc? Jordán Tamás vagy Stereo MC’s? Az élet tele van nehézségekkel.

De nézzük csak, mi mindent sikerült magamba passzírozni a néhány nap alatt.

A fesztivál kezdőnapján úgy estem be az esővel együtt az esti Che Sudaka koncertre. (A munkaidőm sajnos nem fesztiválbarát, ezt majd említsem meg a főnökömnek legközelebb.)  Az eredetileg többnyire dél-amerikai születésű, de már évek óta Barcelonában élő tagok megszokottan energikusak voltak, ám ez nagyon is üdítő volt az itthoni rosszkedv ragadós mocsarához képest. Az a helyzet, hogy ezek a srácok  mindenkiről leéneklik a napi nyavalyát, ha tetszik, ha nem. És hiába voltak maximum kétszázan a színpad előtt, buli volt, energia volt, zene volt. Az pedig  egy pillanatig nem látszott, hogy bánták volna a gyér közönséget vagy az esőt. És ez így is van jól. Ezért szeretjük őket.

Aztán igazi első fesztiválnapon (másnap) többnyire lányokat láttam a színpadon. Pontosabban két, feldolgozásokat játszó női csapatot: az egyik a francia illetőségű Nouvelle Vague volt, akiket én nagyon kedvelek, és akik élőben sem voltak rosszak, hangulat is volt, de a profi show ellenére arra jöttem rá, nekem belőlük tulajdonképpen elég a lemez is. Mea culpa, bocs a rajongóktól, nem vagyunk egyformák.

A franciák után magyarok, a Mrs. Columbo volt a színpadon. Mire átszereltek,  a nézőközönség nagy része szépen hazament. Kár, mert nagy dolgot hagytak ki; az előző bandával szemben (nekem) itt minden csupa meglepetés volt. Négy kiváló jazz zenész a színpadon, pontosság, technika, tehetség, meg amit akartok.  Az énekesnő, Galambos Dorina, egyszerűen lenyűgöző hang és technika birtokában van. Mivel mondták, most már tudom, hogy egy valamikori tehetségkutató versenyzőjét láttam színpadon. Nem emlékszem, milyen volt annak idején, de az biztos, hogy mára fantasztikus énekesnő lett belőle.

Szombat este a nagyszínpadon a Besh-O-droM játszott, de nem lehet állandóan táncolni, egy fesztiválon beszélgetni is kell. Meg enni. Úgyhogy a koncert után szereztünk is lepényt, a világ legjobbját, ha jól értettem, nekem meg ajándékozódott egy hosszúlépés. Így történhetett, hogy a következő koncert Fábián Juli és a Zoohacker már befogadóbb kedvemben talált. Jó ez a nő, én azt hiszem, a legfotogénebb ember, akit valaha láttam. Jól zenéltek Palásti Kovács Zoltánék (Zoohacker), a közönség oda is volt értük, úgyhogy ha lenne pontozás, maximális pontszámot érne a produkció. Jókedv, profizmus, tehetség, őszinte zeneiség… ennek csak örülni lehet.

Tudom, hogy marhaság olyanokat állítani, hogy akkor egy x napos fesztiválon melyik volt a legjobb koncert, mert egészen nyilvánvaló, hogy ez borzalmasan szubjektív megítélés lehet csak. Mégis ilyesmibe bonyolódom, mert bár minden szeretetem a Che Sudakáé, minden örömöm a Mrs. Columbóé, és mindkét táncos lábam Fábián Juliéké, az én egész emberségem meg azé, amit Barabás Lőrinc játszik.

Vasárnap este elég népes kis közönség előtt, az Artér kévézóban (miért kell egy folyamatos edénycsörömpölős kávézóba rakni egy ilyen finom zenét játszó zenészt???, na mindegy) játszotta az új cédé anyagát. Egyedül zenélt most, mostanában egyedül zenél, a színpadon csak ő meg egy looper. (Utóbbi egy elektronikus ketyere, fel lehet rá venni dallamrészeket, amit aztán újra és újra lejátszik a háttérben. Loop=hurok, csak hogy tanuljunk valamit angolul is már végre.)

Nem tudom, mit írjak. Egyrészt rendkívüli módon gondolkodásra  inspiráló ez a zene, ahol a zenész a trombita apró zörejeit, zajait, rövid hangjait ritmusként használja a dallam alá, mindezzel erőteljes repetitív jelleget adva a zeneszámoknak. Egyenesen a minimál zene legszebb hagyományait közelíti, miközben legtöbbször azért mankónak odadobja a dallamot is, ne maradjon már árván a harmóniára vágyó hallgató. Másrészt meg emberileg… Barabás Lőrinc nagyon vékony, fekete ruhájában szinte teljesen beleolvad a színpad hátterébe, ő maga szándéka szerint talán ott sincs, csak a zenéje. Közben meg mégis, ott egy egész, egy varázslatos ember. Fantasztikus. A koncert végén két barátjához lépve csak annyit kérdezett: „Szerintetek jó volt?”

Hát az a helyzet, hogy nagyon jó volt, kedves Barabás Lőrinc. Nekem a legjobb koncert a fesztiválon.

Utolsó este a sok jóság után desszertnek Szó és zene. Négy író, három zenész. Závada Pál, azt hiszem olyan, mint amilyennek gondoltam is mindig. Nagyhangú, élettel teli fickó. Parti Nagy Lajos meg – hiába olvasott vidámat –, nekem nagyon szomorúnak tűnt. Ezért aztán sajnáltam, aztán azt is sajnáltam, hogy sajnálom. Jó lett volna, ha egyszer legalább mosolygott volna egyet ezen a hülye életen. Spiró György, akit én régebben egyáltalán nem kedveltem, viszont egyszerűen zseniális volt – amit olvasott, és ahogy olvasta. A végén nem csak a közönség, ő is sírt a röhögéstől, de annyira, hogy majdnem nem is tudta felolvasni a saját szövegét. Nocsak. Egyáltalán nem is örömtelen ember, mint ahogyan régebben gondoltam. (Ezért kell az írókat, kérem szépen, megnézni élőben!) Esterházy Péter meg… az elején nem, de a végén nagyon tetszett. Akkor egyszer csak teli lett élettel. Amikor a nőről olvasott. Ja, na ezt például gondoltam. Dés László kiváló triója jött még hozzá a szó élményéhez, nehogy zene nélkül maradjak egy napra.

Az utolsó bekezdés, melyben összefoglalok.

Ez egy kiváló fesztivál. Kifinomult ízléssel összeválogatott zene, irodalom és képzőművészet találkozása egy csodaszép helyszínen. Jövőre is el kell mennem. Ennyi. A zene mindenkié.