Százharminckettő … százharminckét lépés a templomtól a vaslapig.

– Gyere már! Nem látod, hogy mindjárt itt a vihar? Ne ácsorogj itt!

– Hagyjál!

– Még a végén beléd csap egy villám. Ne szórakozz, hallod? Á, nem vagy normális.

– Hagyjál békén!

Megint itt állok. Most nem a templomtól rohantam idáig, és nem számoltam a lépéseket. Egyébként is. Egy gyerek százharminckét lépése mennyi felnőtt lépésben? Egy kislány futva megtett százharminckét lépése mennyi egy öregasszony bizonytalan, reszketeg lépéseire átszámolva?  Lehet, hogy több. Vagy kevesebb. Nem a szám a lényeg.

Itt a vihar szele. Azt mondják, hogy érthetetlen, meg hogy megvadult az idő. Vadult a fenét. Akkoriban is pont ilyen dühösen rontottak a viharfelhők a városra, csak akkor talán kevesebbet nézték az emberek az eget, és többet nézték a földet. A földet… ezt itt vagy azt, ahova majd eltemetnek.

– Gyere már, hallod? Ne állj itt, mint valami madárijesztő. Gyere haza! Tisztára hülyének néznek itt mezítláb. Gyere, menjünk haza, anya. Főzök neked egy teát.

– Mindjárt. Te menj csak előre. Hadd várjam meg, míg ideér az eső.

– Akkor legalább vedd fel a kabátom, jó?

Van ez az elképzelés, hogy az embert meg kell védeni a világtól. A nőt különösen is. A bánattól, az esőtől, az igazságtól – az élettől. Bánatkabát, esőkabát, igazságkabát – életkabát. 100% poliamid. Made in China. Praktikusan tokba hajtogatható életkabát több színben. Élet esetén a tokból kivenni szíveskedjenek, majd gyorsan kihajtogatni és elöl összegombolni. Vagy hátul összekötni. Ja nem, az más, azt adják az emberre, csecsemőre, bolondra. És az mindig fehér. Ez mindig színes. És mindig aláfülled egy kicsit a maradék élet.

Százharminckét lépés a templomtól a Szent Miklós romjának vaslapjáig. Ha a hegy mögül jön a vihar, a templomkertben sokáig nem is lehet észrevenni.

– Gyere csak ide!

– Igen?

– Miért vagy te mindig itt?

– Szeretek itt lenni. Csend van.

– Menj haza!

– Jó, mindjárt. Még egy kicsit ülök itt.

– Mondd csak, mire vársz te tulajdonképpen?

–  … Hogy feltámadjon.

– Kislányom, az emberek csak a végítélet napján támadnak fel.

– Tudom, atyám. De nem tudhatjuk biztosan, talán ez a mai lesz az a nap.

– Talán igen, talán nem. Akkor sem töltheted az egész életedet a temetőben várakozva. Menj, haza. Légy jó gyermek. Vihar közeledik. Ne érjen itt.

Néha a vihar gyorsabban érkezett, mint egyébként. Nem mindig lehetett kiszámolni rendesen. Kellett volna nézni az eget, de nem néztem. Csak a földet néztem, amivel betakarták. Szerencsétlen eset, ezt mondták az asszonyok, meg hogy megverte az Isten az anyját, amiért összeállt azzal a nős férfival… Hát nem az anyját, arra gondoltam, engem vert meg az Isten, csak nem tudom, miért. Miért csap agyon az Isten egy hét éves gyereket dühében? Uram, mivel bántottalak meg ilyen nagyon?

Hét éves. Mit számít, hány éves az ember? Nem számít, csak a tejfehér haja, a rendetlenkedő szeplők az orrán, meg a kék szemei, amiben az ő annyira szeretett ege tükröződött még az ilyen esős napokon is.

– Gyere, nézd már, ott egy papagáj!

Feküdtünk a sínek mögött, a réten, a nyári fülledtségben. Ő hanyatt, én hason. Mindig így, mert ő az eget szerette nézni, én meg a földet.

– Milyen papagáj?? Hülye vagy, az csak egy felhő.

– Ó, Iza, micsoda unalmas vénasszony lesz belőled, meglátod. Te tudtad, hogy ha sokáig, ha eleget nézed az eget, esetleg meglátod az Istent? Vagy egy angyalt?

–  Jaj, hagyjál már! Menjünk. Mindjárt itt a vihar.

– Maradj még egy kicsit. Várjuk meg itt.

– Nem lehet. Kikapok.

– Akkor menj. De holnap gyere át. Rétes lesz.

Futottam, hogy még az eső előtt hazaérjek. Orkán. Ezt mondta apám este. Meg hogy jó, hogy legalább nekem volt annyi eszem, hogy hazajöjjek. Húzta a kabátját, vette a kalapját. Csak másnap délelőtt jött haza, akkor is a kocsmából. Odaállt elém, a ruhájából csurgott a víz a kőre. Csak annyit mondott, hogy Isten legalább engem megtartott.  Néztem a padlón a tócsát. Néztem, ahogy odagyűlt a bánat mind abba a tócsába.

– Menj már, menj haza.

Szaladtam. Egy, kettő, villám, három, négy, öt, hat, dörgés… Anyám meg fog ölni, ha az eső idekint talál. Negyvenkettő, negyvenhárom, azonnal meghalt, nem szenvedett, hetvenhat, hetvenhét, úgy feküdt a koporsóban, mintha aludna, száztizenhat, száztizenhét, egy kis, fekete lyuk a homlokán, százhúsz, százhuszonegy, Isten ujjának a nyoma, százhuszonhat, százhuszonhét, kellett neked az eget nézni, százharmincegy, százharminckettő. Megálltam. A Szent Miklós romjainál árkot ástak, és a lyukra, hogy bele ne essen valaki, vaslapot fektettek. Ez jó lesz. Már esett, a szél kíméletlenül tépte a fákat.

– Itt vagyok, vigyél el engem is. Vigyél el magaddal hozzá.  Vele akarok lenni, hallod? Hallod?

Nem hallotta. A vaslapot dühösen verte az eső, én hanyatt feküdtem, hátha az éjfekete felhők mögött mégiscsak meglátok valamit. Istent, őt, egy papagájt. Már mindegy lett volna, de nem láttam semmit. Végül apám jött értem. Egy hónapig feküdtem otthon tüdőgyulladással.

Az utóbbi évek egyre hevesebb viharainak köszönhetően mintegy ötven százalékkal nőtt a villámtevékenység a medencében. A lecsapó villámok gyakorisága miatt a  területet a kormány még tavaly ősszel katasztrófa sújtotta  övezetnek nyilvánította, és az ott lakókat a polgármester rendeletben kötelezte a környékükön található fémtárgyak elszállítására. A polgármesteri hivatal tegnap kiadott közleménye szerint, a várost nem terheli felelősség a haláleset miatt, hiszen a Szent Miklós templom romjainál található vaslapról nekik nem volt tudomásuk, az minden bizonnyal évekkel ezelőtt került oda.  A szerencsétlenül járt idős asszony közeli otthonából szökött meg, állítólag évek óta nem volt szellemi képességeinek teljes birtokában. A lecsapó villám egyébként másban szerencsére nem tett kárt. A testet a Szent Anna templomtól nem messze, mintegy százharminckét lépésre találták meg.

A polgári védelmi hatóság ismételten felhívja az állampolgárok figyelmét, hogy vihar idején ne tartózkodjanak a szabadban.