A fa, az más, mindennél másabb. Egyszer egy egész nyarat töltöttem el vele, közel kerültünk, hogy úgy mondjam. Előregyártott lapok voltak, és mégis. A fa mindenképpen megőrzi magát.

A csiszoláskor belém szálló por, a lazúr szaga az orromban, izzadás, mesteri rajzolatok. Csomók és görcsök a legszebb helyeken, a legszebb helyek lesznek tőle még szebbek. Így hibázik a fa, nézd.

Fél négyzetméternyi felületek, tizenhat lap, ha jól emlékszem, kétoldalas, az  biztos, mert dupla élvezet. Kitölti a látóterem, és arra gondolok, hogy milyen fölösleges is nézni mást. Azon a nyáron tehát nem nézek mást, csiszolt fát nézek, a homlokomról a veríték rácsöppen, ahogy pörgetem rajta a rücskös papírt, sír a gép, kendőt kell aztán kötni az orrom és a szám elé, hogy ne szívjam mellre.

A fa minden más semmiségnél igazán mindenebb.

Finom pora a hajamba ül, belep mindenütt. Megvágom magam. Amíg vérzik nincs gond, csak ahogy köt az anyag, úgy ragad bele a csiszolat lisztje, mint az idő. Éppen így képzelem, azon a nyáron mindenképp így képzelem el, ilyen végtelenül sok végtelenül apró szemcsének az életemben az összes pillanatot.

A végén lesöpröm és megrázom magam, lássuk, mi az, ami az egészből megmarad. A nagyja kijön még a hajamból is, egyedül a sebbe, abba a kurva, égető sebbe ragad bele minden.