Pi életéről már nagyon sokat írtak – amióta film is készült belőle, még többet, de most a könyvről lesz szó –, úgyhogy akit kicsit is érdekelt, rég tudja, hogy egy fiúról szól a történet, aki hajótörést szenved a Csendes-óceánon, és egyetlen társa a mentőcsónakban eltöltött több mint kétszáz nap során egy kifejlett bengáli tigris.

Csakhogy Pi Patel egy nem egészen hétköznapi indiai gyerek (tizenhat éves), története nem csak a túlélésért folytatott küzdelem leírása. Yann Martel naplószerű fejezetekben meséli el a világ talán legkülönösebb tengeri kalandját, ami még inkább egy spirituális kaland, s ha úgy vesszük, Pi el is mondja az egész történet lényegét a könyv első harmadában: a vallásod esetleges körülmény az életben, az istened mindenben és mindenhol ott van – bármerre indulsz, megtalálhatod.

Piscine Molitor Patel (röviden Pi) ugyanis gyermeki hévvel veti bele magát a különféle vallásokba, és ugyanezzel a lendülettel ébred rá a fenti igazságra. Gyermekkora a hajós balesetig szinte ideálisnak mondható, szerető családban él, édesapja állatkertet igazgat Pondicherry városában, a kis Pi Patel tehát közelről ismeri a vadakat, rengeteget tud a szokásaikról, életükről, viselkedésükről, és idejekorán megtanulja a szabályokat, amiket még állatkerti körülmények között is be kell tartani a vadállatokkal való érintkezéskor.

Gondja igazából csak a nevével volt. Piscine Molitor valaha Párizs legjobb versenyuszodája volt, amelyről Pi apjának egyik legrégebbi barátja sokat mesélt, méghozzá olyan áhítattal, hogy Patel papa úgy érezte, kisebbik fiát erről a létesítményről kell elneveznie. Pít végül is nem ez a tény zavarja, hanem a Piscine-ből származtatott beceneve: Pisis. Ezt meg is lehet érteni.

Szinte irigylésre méltó, hogy összes figyelmét az állatok és a vallások felfedezése köti le. Ahogy ez az életben is lenni szokott, egyik pillanatról a másikra változik meg körülötte a világ, amikor egy óceánjárón Kanadába tartanak. Az állatkertjüket ugyanis fel kellett számolni, az állatok egy része is velük utazik a hajón, ami egy közepes viharban minden érthető ok nélkül elsüllyed. Pít a matrózok dobják egy mentőcsónakba, ugyanabba, amire korábban egy szerencsétlen zebra zuhant, s kisvártatva Richard Parker, a tigris is megérkezik.

A végtelen óceán végtelen ideje következik. Plusz egy kis apróság – majd’ elfelejtettem: egy hiéna a fedélzeten. Gerald Durrell humorát nem először idézi meg Martel, amikor róla ír:

„(…) valahányszor a hiéna megállt a hátsó padnál, nagyot dobbant a szívem. És bármennyire is a látóhatárra igyekeztem irányítani a figyelmemet, ahol a megmentésem rejlett, folyvást visszarévedezett erre az eszelős állatra.
Nem olyan ember vagyok, aki előítélettel viseltetik bármilyen állat iránt, de nyilvánvaló tény, hogy a foltos hiénának nem szolgál előnyére a megjelenése. Leírhatatlanul ronda.” (151.o)

Alig hihető, hogy két ilyen vadállat mellett (hiszen mondanom sem kell, hogy a sérült zebra a ragadozók zsákmánya lesz) egy tápláléklánc-szempontból igencsak hátrányos helyzetű ember életben maradhat. Ráadásul a bengáli tigris azon kevés nagymacskák egyike, amelyik kifejezetten jól úszik, sőt a tengervizet is képes feldolgozni, ha nem is ez a legjobb ital a számára, nem pusztul el tőle.

Pi mégis túléli ezt a hihetetlen, hosszú, idegtépő, gyomrot és szívet próbáló kalandot, és nem egyszer kérdezhetjük magunkban olvasás közben: Miért? Mi a fene tartja életben, miért nem falatja föl magát, vagy adja meg magát az óceánnak? Végig ott lebeg a lehetőség a szó valódi és átvitt értelmében is. Felmerül – hogy mást ne mondjak. A válasz persze ott van, ugyanúgy ott lebeg a vízen, ahogy a kérdéseink.

Mielőtt Yan Martel 2001-ben papírra vetette volna negyedik regényét, a Pi életét – amiért 2002-ben Man Booker-díjat is kapott – csaknem két évet szentelt hajótöröttek visszaemlékezéseinek és vallásos szövegek olvasásának. Ez a szövegen olyan erősen érződik, hogy valóban könnyen hisszük el a történet minden mozzanatát. Első kézből kapjuk a túlélésért folytatott küzdelem legdrámaibb pillanatait. Nincs szépítgetés, gyakori a gyilkosság, mert itt a roppant egyszerű »ölj vagy téged ölnek meg« elve érvényesül.

De mindenek fölött talán a »higgy vagy meghalsz« elve.

Nem minden azonban a sok előzetes tanulmány, a könyv története bevallottan a brazil Moacyr Scliar: Max and the Cats című regényén alapszik. Emiatt Martel-t plágiumvád is érte, de sikerült belőle jól kijönnie.

Ami a belső értéket illeti, abból ugyan nem von le, de hozzá sem tesz az a számos apró hiba, amit a szövegben felfedeztem. Elkelne az Európának egy korrekt orr;)

Végül nem mehetek el szó nélkül a könyv külleme mellett.

A Pi élete több kiadást megért az Európa Könyvkiadónál, melyek közül a kék borítós kiemelkedően szép munka. Ritkán találkozunk ennyire eltalált, letisztult, az eredetit (lásd első kép) is megidéző, mégis egyéni, egyszerűségben pompázó kötettel.

Keress rá a Rukkolán → Yann Martel: Pi élete

Könyvadatok:

• Yann Martel: Pi élete (Life of Pi)
• Fordította: Szász Imre és Gy. Horváth László
• Borítótervező: Sirály Dóra
• Európa Könyvkiadó, 2013
• 394 oldal
• ISBN: 978 963 079 4473