„Minden országot bejártam,
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
A dicsőt, az égi szépet
Semmi földön nem találtam.” – kezd bele kalandjai sorolásába Csongor, a farmernadrágos fiú a JESz kicsinyke színpadán egy hétköznap vidéki estéjén.

Csongor őszinte, allűröktől mentes.  De nem csak ő, most valahogy minden szereplő meglepően őszintének és emberinek tűnik az ügyesen megvilágított, egyszerű díszlettel (két létra, két aprócska emelvénnyel a végén, néhány kellék) berendezett színpadon. Őszinte a magánytól és szeretetlenségtől szenvedő (életközépválságban tipródó) Mirígy, a szerelemre várakozó, de a szerelmet valahogy soha tartósan meg nem találó Tünde, a vérbő Ilma, az egyszerű és ostoba Balga, és persze őszinte a három, társadalom peremére szorult  ördögfi is.

Tóth András Ernő színpadi adaptációja első körben meglepett. Mégis miért jut eszébe ma valakinek egy Vörösmarty színjátékot színpadra vinni? Arra gondoltam, bár a szöveg nem rossz, nem lehet ebből érdekest, mait rendezni, pláne nem lehet olyat, ami leköti a középiskolás korosztályt kétszer hatvan percre. Milyen jó, hogy tévedtem.

Bevallom, láttam már ‘modernizált’ darabot nem is egyszer, de az esetek döntő többségében az volt az érzésem, csak azért van átírva, ‘megcsinálva’ a darab, mert hülyének néznek. Mintha azt gondolná sok rendező vagy dramaturg, hogy annyira hülye a néző, hogy  úgysem értené meg az eredetit. Hála Istennek ez nem ilyen Sickratmant idéző dramaturgia, hogy  ‘Nesze hülye paraszt, itt egy sor.’

Ez a Csongor és Tünde viszont úgy szól a ma emberének, felnőttnek, diáknak egyaránt, hogy csak annyit változtat, amennyit muszáj. Legalábbis azt hiszem. A szöveg az eredeti, de a hangsúlyok mások. Nem mostanában olvastam a darabot, bevallom, van annak már huszonsok éve, de úgy emlékszem, szellemes, kellemes, vicces, és mesés volt. A régi olvasatomból a szellemes megmaradt, a vicces is, a mesés is, csak valahogy  az eljövendő boldogság ígéretéből táplálkozó biztonságos kellemesség kopott ki a szövegből. Attól tartok, nemcsak azért, mert öregebb lettem, hanem azért is, mert a világ is sokat változott.

A keresés, a csalódásokon át egymáshoz vezető út kalandja még megvan, Csongor rátalál Tündére, aztán elveszíti, aztán megtalálja, aztán elveszíti végül… Nem. Nem lesz örök boldogság, nem lesznek csicsergő madarak, Tünde önfeláldozása semmit sem ér, a mesebeli boldogságnak pedig sehogy sem akaródzik előállni a sötét színpadon. Végül Csongor túllövi magát, pontosabban túlszippantja magát, és meghal. Tünde pedig mellé fekszik pihenni. „Ez egy igen-igen kemény világ” – énekelhetné most Menyhárt Jenő.

Túlzás? Modernkedés? Régi szerzők sárba tiprása? Nem, dehogy. Ez a színház maga. Szövegek értelemmel való megtöltése. Útmutatás a sötétben. Most, 2013-ban, ilyen egy Csongor és Tünde. Itt azokat látjuk viszont akiket mindennapjainkból is ismerünk: egy vergődő, sikertelen és boldogtalan Mirígyet, egy tanácstalan, de romantikus Tündét, egy hiába hős Csongort, a narkós, csöves  Ördögfiakat , a csalódott politikust, a csalódott tudóst,  a csalódott üzletembert, egy kurvát és két józan parasztot. Immár kész a leltár, de ebbe most csak Csongor úrfi hal bele. Köszönjük.

Nagy dicséret illeti mind a rendezőt, mind a színészeket, mind az előadás összes közreműködőjét. Kéretik a plakáton látható összes nevet szép türelmesen végigolvasni, mert mindannyian megérdemlik; hibátlan előadást lát, aki ellátogat a JESz-be. Nehéz volna bárkit vagy bármit kiemelni ebből a szépen kibalanszírozott előadásból, hadd mondjam hát, minden jó volt, minden jól ki volt találva, mindennel nagyon meg vagyunk elégedve. Tehetek mégis kivételt? El vagyok fogulva mindig, az a baj, nézzük el ezt nekem. Így aztán muszáj megjegyeznem, hogy a fények mellett különösen is telitalálat volt a zene. Jó-jó, a rendező nagyjából velem egyidős, nem kell csodálkozni, hogy nekünk mindenről a Bizottság és a Kontroll csoport jut eszünkbe. Ez van. Mindannyian lehettünk volna  kamikázék. Ja nem. Még most is lehetünk.

Nagy örömmel és elégedettséggel ajánlom mindenkinek a Janus  Egyetemi Színház Csongor és Tünde előadását, az olyan javíthatatlan katarzisvadászoknak pedig, mint amilyen én vagyok, pláne.  Aranylövés helyett is.