Sokunknak vannak vagy voltak repüléssel kapcsolatos álmai. Én ilyenkor azt képzelem, hogy ez az elfeledett vagy elkorcsosult repülőtudományom tér vissza. Ezekről (is) szól Didier Martin könyve.

---

Talán nem is emlékeznék arra a napra, sem arra, hogy történt volna valami különös, ha nem merül fel ott egy gondolat két kisgyerek egészen természetes viselkedése kapcsán, ami azóta is gyakran jár a fejemben.

Kétéves lehetett a nagyobbik lányom, amikor egy napfényes délutánon Lillafüreden sétáltunk. Más lagymatag családokkal együtt lófráltunk a napon, talán ettünk egy fagyit is, nem volt túl meleg, kellemesen sütött a nap, amikor szembe jött egy másik család egy hasonló korú, totyogó gyerekkel.

Elsétálhattunk volna egymás mellett, ahogy tettük számos más emberrel, ahogy minden nap tesszük, anélkül, hogy bárkire emlékeznénk, amikor a két kicsi – a lányom és a másik kisgyerek – a felnőtt lábak erdején keresztül váratlanul megindult egymás felé. Mosolyogtak és összeölelkeztek, pedig soha nem látták egymást. Ha jól emlékszem, a másik családból valaki le is fotózta a jelenetet, amin megmagyarázhatatlan örömmel ölelgetik egymást.

Akkor arra gondoltam, hogy lám, igazából ilyenek vagyunk. Alapvetően ilyenek, ennyire nyitottak, ennyire »igen«-ek. Ennyire tudunk örülni annak, hogy a világon vagyunk, hogy hasonlítunk egymásra, ennyire tudjuk, hogy egyformák vagyunk. Amikor még nincs szennyeződés a lencsén, amin keresztül a világot nézzük, akkor még igazán látjuk egymást.

Ez persze magával hozta a kérdést: Hol és mikor veszítjük el ezt a képességünket?

Amikor Didier Martin könyvét olvastam, ez a jelenet és a kérdés számtalanszor eszembe jutott. Habár a bevezetőben a regény beszélője – Raphael – siet leszögezni, hogy bizonyára sokan lesznek majd, akik a repülésben metaforát sejtenek, összevissza magyarázzák a szöveget, ő nem akart mást, mint beszámolni a tényekről. Arról, hogy milyen az élet, ha valaki – minden racionális magyarázat nélkül – képes a repülésre.

Repülés. Képes vagyok visszaemlékezni a gyermekkorom olyan korai szakaszára, amikor még nem vált el egymástól a valóság és a belső világom olyan élesen, mint később, iskolás vagy felnőtt koromban. Tisztán emlékszem a meggyőződésemre, hogy tudok repülni – csak akkor, ha nem néz oda senki. Sokunknak vannak vagy voltak repüléssel kapcsolatos álmai. Én ilyenkor azt képzelem, hogy ez az elfeledett vagy elkorcsosult repülőtudományom tér vissza.

„(…) éppolyan kevéssé ámulunk a repülésen, mint a kisgyermek azon, hogy jár, és régóta repülünk már, amikor elérjük azt a kort, hogy feltehessük magunknak a kérdést, miért is tesszük valójában. Ha ámulunk valamin, inkább azon, miért nem tesz mindenki ugyanígy és főképp, hogy miért olyan elkeserítően képtelenek meglátni minket a többiek.” (161.o.)

Raphael így látja a repülést. Fontos szó a látja, mert éppen ez az, ami a legnagyobb bökkenő: a földön járók egyáltalán nem látják. Képtelenek rá. Még olyan magasztos érzelem, mint a szerelem sem teszi őket képessé a látásra. A komplex téveszmerendszerekkel rendelkező bolondok igyekezetével lehetne csak bizonygatni a létezését. A legnagyobb szabadság a legáthatolhatatlanabb fal mögé zárva: világunkban a ráció mindent, de mindent fölülír.

A lebegő fiú olyan érzékeny és finom történet, hogy már az első oldalakon óhatatlanul Proustot idézi fel az olvasóban. A zárkózott, töprengő gyerek titkos élete, a párizsi hétköznapok, a vidéki nyaralások szó szerint is párhuzamot jelentenek, ugyanakkor a szöveg lassúsága, elmélázó és a dolgok mélyére tekintő gondolatfutamai csipkeszerűen finom áthallásokat hoznak. Végül az utolsó szakaszban Martin is megidézi Proustot, becsempészi Az eltűnt idő nyomában-t a nagyszülők vidéki kertjének hátsó kapuján.

Talán éppen ez az oka a mondatok időtlenségének is. A regény játszódhatna Proust idejében (ha az autó rendszeres használatától eltekintünk), de ugyanúgy lebeghetnénk a megjelenés évében (eredeti: 1977; nálunk: 1980, Magvető), vagy éppen ma.

Lebeghetnénk, mondom, mert a szöveg lebegtet, játszi könnyedséggel visz felfelé, és ugyanilyen könnyedén érzékelteti az ólomsúlyt, amivel lefelé húzzuk magunkat, aminek hagyjuk, hogy lefelé húzzon egész életünkben. Lehetünk jók, gondosak, kedvesek, mint Raphael családja, vagy akár álmodók, nyitottak is, mint szerelme, Catherine, mégis lent vagyunk és örökre hályog van a szemünkön, valószínűleg nem is tehetünk róla.

Amit nem tudunk megmagyarázni, az nincs. A döbbenetünkre az agyunk mindig megkeresi a lehető leglogikusabb magyarázatot.

„Nem marad más hátra: mosolyogj, és ha mindent tudsz majd, lehet, hogy őszintén kinevetsz majd. A nevetéssel éppolyan magától értetődően válaszolhatunk az ismeretlenre, mint meneküléssel vagy sikoltozással.” (242. o.)

Talán ez Dider Martin legjobb üzenete a számunkra. A természet arra tanított minket, hogy az ismeretlentől óvakodjunk. De mázli, hogy az embernek minden egyéb lehetséges reakció mellett mindig ott van az utolsó kapaszkodó, a nevetés.

Könyvadatok:

• Didier Martin: A lebegő fiú (Un garçon en l’air)
• Fordító: Timár Judit
• Magvető Kiadó, 1980
• 288 oldal
• ISBN: 963 271 2692
• adatlap a moly.hu-n
• adatlap a Rukkolán

---

Nézd meg, mi van a címlapon! »